advent- jezsu blog

Egy kis faluban született, egy vidéki asszony gyermekeként. / Egy másik faluban nőtt fel, ahol harminc éves koráig ácsként dolgozott. / Ezután három évig vándorprédikátorként élt. / Sohasem írt könyvet. Sosem vállalt közhivatalt. / Sohasem volt családja vagy otthona. Nem járt egyetemre. / Sohasem utazott 300 kilométernél messzebbre az otthonától. Nem ért el semmit, amit általában a nagysággal szoktak azonosítani. / Nem volt más megbízólevele, mint saját maga. / Csak harminchárom éves volt, amikor a közhangulat ellene fordult. / A barátai elhagyták. / Az ellenségei elfogták és kicsúfolták a bűnvádi tárgyaláson. / Keresztre feszítették, két gonosztevő közé. / És miközben agonizált, és azt kérdezte Istentől, hogy miért hagyta el őt, / kínzói sorsot vetettek a ruhájára, az egyetlen dologra, amit birtokolt. / Amikor meghalt, egy olyan sírban temették el, amelyet egy barát adott kölcsön. / Húsz évszázad múlt el, és ma ő a világ egyik központi szereplője, / meghatározó tényező az emberiség fejlődése szempontjából. / Egyetlen hadsereg sem, amely azóta masírozott, / egyetlen tengeri flotta sem, amely hajózott, / egyetlen parlament sem, amely ülésezett, / egyetlen király sem, amely uralkodott, / sőt ezek összessége sem változtatta meg annyira az emberek életét, mint ez az egyelten élet.

(Ismeretlen költő) (In: José I. González Faus: Subversive Memory Subjugatiing Memory: Presenting Jesus of Nazareth, 2001, 3.) forrás: jezsuita.blog.hu

advent - még szenvedésem is áldássá vált

Izajás 38,17 volt a mai szentírási rész, amelynek első szavai így szóltak: "még szenvedésem is áldássá vált". Egy megküzdött határidős munkát küldtem el két órával ezelőtt, és így a mai napi hajrá sok szempontból eléggé nyomasztóra sikerült. Amikor elküldtem, bevillant a mai rész és egészen megérintett, különösen ez az első felütése. Na persze nem mintha már bármilyen konkrét visszajelzést kaptam volna, mégis ez a néhány szó fényt gyújtott bennem, mégpedig azt sejtetve, hogy bármilyen legyen is majd a munkám megítélése (reméljük a legjobbakat), a megküzdött és megszenvedett időszak már önmagában is ott hordozza annak lehetőségét, hogy igazi, éltető áldássá váljon.

advent

Ismét egy intenzívebb időszak van mögöttem, s mindezalatt, itt a sűrű kavalkádban, szép csendben belopózott Advent. Loncyval ismét úgy határoztunk, hogy az adventi időszakban minden nap húzunk egy szentírási részt, melyeket legalább egy hétre előre kiválasztunk felesben és megpróbáljuk felfedezni, hogy milyen módon szólítja meg életünket az adott rész. Miért is mindez? Talán ez is segít közelebbről szemlélni a megtestesülés titkát, és belehelyezkedni a várakozás misztériumába.
Ha körbenézek a világban, a sok szép és csodálatra méltó dolog mellett, megannyi kérdőjel, seb, miért és bizonytalanság tátong... Nem kell messzire menni. Itt a Közel-keleten, az arab forradalmak legalább annyi kérdést és bizonytalanságot vonnak maguk után, mint amennyit megoldani kívánnak. De ha az otthonomra, Magyarországra vagy Európára tekintek, ahol a gazdasági környezet alappillérei kerülgetik folytonosan az összeomlás határait, ugyancsak megjelennek az üvöltő, egyre kétségbeejtőbb kérdőjelek. Sokan sokféle képen reagálnak az egyre inkább érzékelhetően is változó folyamatokra.
Vannak néhányan, akik ilyenkor, advent idején, a kétségbeesésen, a felgyülemlő indulatokon, vagy az álbiztonságot nyújtó, homokba rejtőző közömbösségen túl, csendben, lassan az egyszerű jászol felé fordítják tekintetüket, esélyt adva annak, hogy új módon lássák a világot és önmagukat a világban.

virrasszatok - avagy mindenszentek élőben

Ma beköszöntött mindenszentek ünnepe, holnap pedig halottak napja. Sokan ilyenkor látogatnak el a temetőkbe és valamilyen formán kifejezik, hogy az elhunyt szeretteikkel való kapcsolat élő módon van jelen az életükben. Közhelyesen azt mondhatnám, ez a két nap jó alkalom arra, hogy megálljunk egy pillanatra, és a hétköznapi élet ritmusából kilépve azon túlra tekintsünk. Mégis számomra tényleg erről szólt a mai nap. Néhányakkal egy egészen idevágó evangéliumi részről beszélgettünk: "Virrasszatok, mert nem tudjátok sem a napot, sem az órát." (Mt 25,13)
Egészen furcsa dolog gondolkodtatott el egy ehhez az evangéliumi részhez kapcsolódó kommentárt hallgatva. Jézus meglehetősen konkrét dimenzióba helyezte a szeretet fogalmát. És itt a szeretet alatt nem pusztán egy érzelmi kötődést vagy bármilyen emocionális beágyazottságot értek, hanem azt a valamit (erőt?), amely olykor képes túlmutatni a közvetlen saját érdekeimen, biztonságomon, kényelmemen és képes megláttatni a Másik embert, szenvedéseivel, örömeivel, szükségleteivel vagy éppen segítségért való kiáltásával együtt.
Életem egyik nagy felfedezése az volt, hogy ha van bármiféle értelme az életnek, akkor az pontosan a szeretetnek ez a dimenziója. És, hogy ha valamivel el kell esetleg majd számolnom életem végén, akkor az az, hogy ezzel a szeretettel, hogyan gazdálkodtam életem folyamán a lehetőségeimhez képest. Persze,  sokat lehetne morfondírozni, hogy ez mit is jelent pontosan... és talán csak életem utolsó napján fogom igazán megsejteni. Most azonban pusztán ebből akartam adni valamit, ami ma, mindenszentek ünnepén elgondolkodtatott, mégpedig, hogy 'virrasztani' számomra most nem jelent mást, mint tudatosítani azt, hogy a dolgok nem önmagukért vannak, legalábbis nem önmagukban nyernek értelmet; sem az egyetem, sem a munka, sőt még a pihenés, a futás, az olvasás és egy jó Dire Straits szám sem..., hanem annyiban, amennyiben segítenek abban, hogy meglássam a Másikat, hogy megöleljek valakit, akinek szüksége van rá, hogy átérezzem valakinek a fájdalmát. Talán ez az, ami aztán önmagammal is összhangba hoz, amin keresztül jobban látom, hogy ki is vagyok valójában.

Mennyire természetes és magától értetődő, hogy levegőt veszünk, hogy lélegzünk. És el fog jönni hamarosan az a pillanat, amikor utoljára veszünk levegőt és utoljára engedjük ki. Addig viszont esélyt kapunk újra és újra, hogy meglássunk olyanokat akiket eddig csak láttunk, meghalljunk olyan dolgokat, amiket eddig csak hallottunk és megtegyünk olyan dolgokat, amiket eddig csak vágytunk megtenni.

hebron

Holnap lesz egy hete, hogy első ízben jártam Hebronban. Most nem fejteném ki, hogy miként vált ez, az ősatyák (Ábrahám, Izsák és Jákob) nyughelyét őrző város, a helyi konfliktusok egyik legkiélezettebb pontjává. Azt azonban csak megerősíteni tudom, hogy aki szeretné picit jobban érzékelni, mit is jelentenek a zsidó telepek palesztin területeken, és hogy most már az izraeli társadalom nagy része is mért utasítja el a "telepes" politikát, vagy, ha valaki egyszerűen csak olyan helyet akar látni, ahol levegőben lehet hasítani az izraeli-palesztin ellentétekből fakadó feszültségeket, ne hagyja ki Hebront!
Talán most már jobban értem, hogy miért lett a különböző emberjogi szervezetek egyik kedvenc kiránduló helye.

mérleg

Lassan két hete, hogy újra felvettem a szentföldi élet ritmusát. Ennek megfelelően éppen egy tíz napos csoportvezetésen vagyok túl, és kezd beindulni az adrenalin dömping az egyetemi elmaradásaim rendbehozatala körül. Lazítás képen, most mégis a blogírásba fojtom aggodalmaimat (ami az elkövetkezendő időben könnyen lehet, hogy háttérbe fog szorulni).
Mindenek előtt az otthon eltöltött közel négy hetéről gondoltam írni néhány szót.
A következő álmok megvalósítását ringattam magamban erre a home-sweet-home időszakra:
1. pihenés (egy meglehetősen hajtós időszak után) 2. találkozások 3. csak otthon elintézhető és utána járható dolgok rendezése 4. haladás az egyetemi munkáimmal

1. Az első másfél-két hetem ténylegesen a pihenésről szólt. Sokat olvastam, zenét hallgattam, gitároztam sőt egy színházi program is belefért a sorba. Anyu kitett magáért és gondos odafigyeléssel a legfinomabb menüket készítette el ezekben a hetekben. Az érkezésem estéjén húgicám is átjött, így rögtön négyesben is lehettünk, de nagyon szépek voltak, az Apuval és Anyuval hármasban eltöltött idők is. A relax időszak egyik koronája az volt, amikor Loncyval lekeveredtünk a Balcsira majd két napra. A nyári csúcs-szezonnak már a nyomait sem lehetett fellelni, amiből egy mélyre ható, végtelen nyugalmat és harmóniát megjelenítő (idillinek is mondható) balatoni életérzés kerekedett ki. Ráadásul a 22-25 fokos jó időt még sikerült telibe elkapnunk. Loncy a balatoni fürdést sem hagyta ki, míg én megelégedtem a lábáztatással ezúttal. A pihenés rovatból nem maradhat ki a Papréttel megspékelt Pilis-bringatúra GeTommal és Andrew-val. Papréttől eléggé rezeltem, mert utoljára a bringás fénykoromban csináltam meg és azért az mindig amolyan tökös-gyerek indikátor is volt. Ezúttal pedig bringán is rég ültem, a monti sem  volt a toppon... de belevágtunk. Nem várt módon egész könnyen felértem Paprétre, ami után le is gurultunk Visegrádra. Na és eztán következett a kálvária. Amiről azt gondoltuk, hogy békésen, sík terepen visszatekerünk Szentendréig a Duna-parton, abból egy 25 km-es folyamatos emelkedés lett, amelynek a végére a tüdőm az orromon folyt ki. De megérte : )

2. A találkozás rokonokkal, cimborákkal című fejezet, mindig egy feneketlen zsáknak tűnik. A mostani itthonlét sajátossága etekintetben talán az volt, hogy számos olyan baráttal, ismerőssel sikerült találkoznom, akikkel egyébként már nagyon régen nem láttuk egymást. Néhányukkal több mint tíz éve nem találkoztam és be kell valljam, meglepően sokat jelentettek ezek a pillanatok. Jó volt Botinhót is meglátogatni, látni növekvő kis családját. Geri szintén itthon volt, így a GeTom, Geri, Bálint, Andrew alakulattal ismét együtt voltunk, sőt még egy gulyás-estet összehoztunk Andrew jóvoltából. Hagyományokhoz illően az utolsó másfél hét exponenciális gyorsasággal sűrűsödött, amelybe egyre több találkozás, összefutás ékelődött be és még így is jó néhány betervezett alkalom maradt ki sajnos.

3. Otthoni ügyek alá most főként olyan teendők, hobbik sorolódtak, mint például korábbi jegyzetek befényképezése, régi WHS-ek digitalizálása, könyvek, szakirodalmak átfésülése... De regisztráltam ügyfélkapura is, bankos dolgokat is intéztem, sőt mióta bizalmamat vesztettem a jeruzsálemi óvárosi fogorvos ismerősömben, a fogászati átnézést is otthoni ügynek tekintem. Némi ruházati felszerelkezés sem maradt ki, sőt, hogy életben tartsam a jeruzsálemi maraton iránti ambícióimat, egy új futócipót is vettem. Az otthoni ügyek listájáról is maradtak kipipálatlan pontok, de alapvetően sokkal több mindent sikerült abszolválnom, mint amire számítottam.

4. Haladás az egyetemi dolgokkal. Nu, ez az a pont, ami nem fért bele az otthonlétbe. Egy kis elszakadást nem is bántam, még akkor sem, ha most azért szívom rendesen a fogam emiatt...

Ha summáznom kellene az összmérleget: ismét csak megerősödött bennem, hogy otthon lenni mindig jó!
És bár a kissé túlkalibrált elképzeléseim erre az időszakra hagytak maguk után beteljesítetlen pontokat, nem tudom, hogy ennél jobban ki lehetett volna-e használni ezt a néhány hetet.
Mély hála van bennem családomért, barátaimért, akik nélkül az otthonom nem is lenne igazán az otthonom.

júdás evangéliuma

Unokatestvéremtől néhány évvel ezelőtt kaptam meg a National Geographic kiadásában megjelent Júdás evangéliumát. Egy hetvenes évek elején felfedezett, majd 2001-től kutathatóvá vált egyiptomi kódex része a Júdás evangéliumaként elhíresült, eredetileg minden bizonnyal második századi és görög nyelven írt gnosztikus tanítás. (A kódex 3-4. századi kopt nyelven íródott kézirat) Örülök, hogy most vettem kézbe, amikor sokkal több ismeretem és rálátásom van a kora-keresztény világra, mint amikor megkaptam a könyvet. A szöveget átölelő kommentárok is egészen a helyén vannak, ahhoz képest, hogy egy főként populáris, nagyközönségnek szánt publikációról van szó. Jól megvilágítják a gnosztikus tanítás lényegét, hogy az miként helyezkedik el a kor teológiai vitáiban. Egyrészt mindig érdekes dolog Jézus szájába adott gnosztikus bölcsességet olvasni, másrészt óhatatlanul bárkit megpiszkálhat a kérdés (a kiadó nyilvánvaló szándékával összhangban), vajon puszta véletlen-e, hogy a történelem sodrában egy másik, 'nem gnosztikus' teológiai irány lett az 'igazság' szóvivője és kanonizálta az általunk ismert szövegeket Szentírássá? Katolikusként, keresztényként közel áll hozzám az a megközelítés, hogy az írások, szövegek közösségekben születtek, melyek alapvetően élő hagyományt és abból fakadóan a kor kihívásainak megfelelő teológiai tanítást közvetített. Ebből következően nem gondolom, hogy pusztán véletlen, vagy a történelmi 'szerencse' műve az az ösvény, amelyből a kereszténység, mint olyan kifejlődött. A gnosztikus tanítás egy jól felépített, önmagában koherens kozmológiai és teológiai rendszer, amely intellektuálisan kétségtelenül lenyűgöző. Ugyanakkor nem tagadhatom, hogy hozzám közelebb áll az a Jézus, az az Istenkép és Örömhír, amely a kanonizált szövegekből sejlik fel, s amely nem kerüli meg a szenvedés a halál és a felebaráti szeretet összefüggéseinek kérdését.

e-reader

Átrágtam magam az első e-könyvemen, melyet a februárban vásárolt Kindle e-book olvasóra vettem. Egy könnyed nyelvezetű olvasmányt szemeltem ki próbaképpen, így esett a választás C.S. Lewis, Screwtape Letters kis ópuszára (amelyet magyarul Csűrcsavar levelei címmel adtak ki). Hát... lehet, hogy a régi lelkesedésem okán, de inkább csalódás volt, mint nem. Legalábbis maga az olvasmányélmény mindenképp. Az egész történet arról szól, hogy a tapasztalt ördög egyik zöldfülű társának ad tanácsokat abban, hogy miként kísértsen egy kiszemelt pácienst. Ezekben, a különböző tanácsokkal ellátott levelekben aztán előkerül az élet és a vallás számos területe és morális dilemmája. Tizen-egynéhány évvel ezelőtt tetszett ez az ötletfelvetés és miután néhányan lelkesen meséltek róla, azóta vártam, hogy elolvassam. Lewis angolja elég kiforrott és kellett egy kis idő míg ráéreztem. Amikor nagyjából már sikerült belehelyezkednem, akkor sem tudott igazán magával ragadni. Vontatottnak és fárasztónak éreztem. Lewis kreatív humora egy ideig mindezt ellensúlyozta. Egy ideig... Ezekben a kis levelekben megfogalmazott tanácsok és monológok három szinten értekeznek az élet - főként morális - kérdéseiről: lélektani, teológiai és filozófiai megközelítésben, mindezt egy 'negatív' pedagógiai nyelvezettel. Ha a tapasztalt ördög azt tanácsolja kezdő tanítványának, hogy kiszemelt "páciensével" hitesse el, hogy a hit az első sorban egy szentimentális valóságalap, annak valódi üzenete nyilvánvalóan az ellentettje.  A könyv gyermek-stílusa (amely nyilvánvalóan korántsem gyermekeknek szól csupán, sőt...) leegyszerűsített és didaktikus. Ez a leegyszerűsített nyelvezet egész jól megállja a helyét a lélektani dinamizmusok megvilágításánál. Azonban a teológiai és filozófiai üzenetek, illetve értekezések ezt számomra már nem bírják el. Filozófiai áramlatokat az ördög pártjára állítani elég necces a szememben. Mindazonáltal sok ponton inspiráló, elgondolkodtató különösen ha szem előtt tartjuk, hogy Lewis 1942-ben, a második világháború derekán fejezte be írását. A vallási bigottizmus és a vallási élet kiüresedésének veszélyét is kétségtelenül jól érzékelteti.  Összességében nem bántam meg, hogy átrágtam magam rajta. Az angolomat mindenképp csiszolta, Lewis-t és vallásképét is jobban megértem, a Kindle pedig nagyon jól vizsgázott.

itthon

ősz, nyugalom, három hét itthonlét egy elég hajtós jeruzsálemi időszak után

egy utazás története

Ennek az élményteli, sokrétű tapasztalatokkal áthatott argentin utamnak egy eleméről gondoltam még írni lezárásképpen, mégpedig magáról az utazásról. A tíz nap legmegpróbálóbb része volt az oda-visszaút Jeruzsálem és Buenos Aires között. Azt gondolom, nem feltétlen kellett volna, hogy így legyen, legalábbis 'normál' körülmények között jó néhány olyan faktor elkerülhető lett volna, melyek összegzése meglehetősen a negatív ingerküszöb alá gyúrta az utazás élményét. Most csak a repülőútra fókuszálok és hangsúlyozom, hogy leginkább tanulságképpen írom le, meg persze azért, mert valamilyen formán ez is részévé vált ennek a kalandnak. Fontos azt is hangsúlyoznom, hogy az utazás minden próbatétele messze elmarad azoktól a pozitív hatások és tapasztalatok sokaságától, amelyek egyedivé, hasznossá és kiemelkedően szép élménnyé varázsolták ezt az utat.

No, de lássuk az utazás árnyékait! Először is, az utazási iroda, amelyen keresztül a szervezők a repjegyeket foglalták, az El-Al izraeli légitársaság ajánlatát találta a legkedvezőbbnek. Az El-Al-lal szemben nagyon komoly fenntartásaim voltak, főleg személyes élménybeszámolók alapján. Miért is? Leginkább, a megítélésem szerinti túlzott biztonsági herce-hurcák miatt, melyek olykor gátlástalanul lépik át az utazók méltóságának és személyiségjogainak korlátait: cumbájspíl kapcsolatok, facebook, laptop, mobilok átfésülése... Ezért el is határoztam, már elég régen, hogy soha nem veszek és vetetek az El-Al járataira jegyet. Mivel a jegyeket azonban nem én fizettem és intéztem jelen esetben, nagyon nem volt más választás, mint elfogadni azt, ami megvevődött.

Az első lépés viszonylag pozitív volt, miután TelAviv-ban ugyanazon a biztonsági procedúrán kellet csupán átbajlódni, amely minden más járat esetében is várt volna rám. A következő mozzanat már tartogatott némi meglepetést. Közölték ugyanis, hogy a Madrid-Buenos Aires útra áttettek bennünket az eredetileg foglalt Air Europa járatáról az Iberia járatára, ránk sózva így plusz két és fél óra várakozást. Mindezt minden magyarázat nélkül. Tudni kell, hogy az egész út az El-Al ügyéntézése alá esett, mégsem tudott/akart egyetlen El-Al illetékes sem magyarázatot adni. Az út az El-Al Tel-Aviv - Madrid járatán egész kényelmes volt, normális elláttással és szolgáltatással. Lehetett olvasáshoz zenét hallgatni, vagy éppen filmet nézni (még ha nem is volt filmválasztási lehetőség, és nem volt saját monitor, de öt-hat ülésenként közös, felülről lehajtott képernyőkön ment film). Egy erős közepes osztályzatot mindenképp kiérdemel az El-Al saját járata a Madridig tartó úton, s ez sokkal jobb, mint amilyenre számítottam. Ez a négy órás út azonban csak az utazás kisebbik része volt, ami után következett a 12 órás nyűglődés az Iberia járat AirBus-ának fedélzetén. Itt most eléggé le kell csavarnom magam, hogy ne szitokszavak közepette írjak róluk. A lényeg röviden: abszurd módon a hely szűkösebb volt , mint a TA-Madrid úton (ami többek közt azt jelentette, hogy 12 órán keresztül nem tudtam rendesen kinyújtani a lábam, hacsak nem amikor kikászálódtam mosdóba), 12 óra alatt egyszer voltak képesek normális (teljes) menüt felszolgálni, a vége felé pedig valami kekszet és teát. A közös lehajtott monitorokon két film ment periodikusan 12 órán keresztül, úgyhogy maradt az olvasás. Éjszakai út volt, így a gyenge megvilágításba hamar belefáradtam.
A visszaút BA-ből Madridba, amely immár az általam komoly reménységgel várt Air Europa járatán zajlott, szinte ugyanez volt pepitában. A különbség csupán annyi volt, hogy kétszer szolgáltak fel rendes ételt, cserébe viszont semmilyen film, zene, vagy monitor nem volt, mondván, hogy kipurcant a rendszer és 'ez van'. Ráadásul sikerült a wc melletti helyeket megkapnunk, így 12 órán keresztül percenként hallgathattam, amint az ajtót ki-be csapkodják 30 cm-re tőlem, mindenféle kellemes, gyomorforgató illatáradattal kísérve.
A madridi átszállásnál az El-Al persze külön biztonsági vizsgálatot tartott, amely nem volt más, mint amilyet Tel-Aviv-ban már megszokhattam. Az El-Al saját járata mindezek után megváltás volt a Madrid-TA út folyamán. Az már csak hab a tortán, hogy a visszaúton sikeresen elkeverték a feladott poggyászom, amely így csak néhány nappal később érte utol az akkorra lenyugodott és éppen egy csoporttal már úton lévő gazdáját. A személyzet készségessége mindkét spanyol járaton a zéró felé konvergált.

Kicsit talán furcsának tűnhet, hogy egy jól sikerült és mindenképpen kitüntetésként megélt utazás kapcsán miért írok minderről. Lehetne éppenséggel nyelni egyet, és csak a szépre, jóra emlékezni. Ez teljes mértékben igaz. Ugyanakkor felháborítónak tartom, hogy egy olcsónak még relatíve sem nevezhető repülőjegy áráért mindezt meg lehet csinálni, amit velünk megcsináltak ezen az úton. Fontosnak tartom ilyen esetben megtenni, amit lehet, hogy ilyet senki, semmilyen társaság ne engedhessen meg magának, még akkor se, ha ez az utazás, minden velejárójával együtt is, egy összességében pozitív élménynek és tapasztalatnak vált a kerettörténetévé.

Nem gondolom, hogy ezek lennének a legsúlyosabb problémák akkor, amikor emberek éheznek, halálos betegségekben szenvednek, vagy más, ennél sokkal megterhelőbb traumákat élnek át. Azonban az egész fent elmesélt történet, véleményem szerint, egy általános, mögöttesen meghúzódó problémára mutat rá: a személyes figyelem hiányára. Sok hiba és probléma egy ilyen esetben elnézhetőbb, megérthetőbb, sőt talán más végkicsengése is lehetne, ha azt tapasztalnám, hogy ez valakit érdekel; hogy ha valaki azt mondaná: 'sajnáljuk és mindent megteszünk, hogy ezt kompenzáljuk, vagy, hogy ez máskor ne így legyen...' De ebben a történetben éppen azt tapasztaltam, hogy senkit az égvilágon nem érdekel, hogy én a 12 órás repülőút után milyen szájízzel fogom elhagyni a repülőt. Ez pedig a közönynek és érdektelenségnek egy olyan fertőző jelenségére utal, amely meggyőződésem, hogy sok világszintű krízis mélyén ott húzódik.

A tanulság pedig: egy tizenkétezer kilométeres kiruccanás lehet, hogy megér egy kis töprengést azon, hogy milyen társaságra bízza valaki az útját.

argentína - szimpózium

Szombat este indultunk a szimpózium helyszínére, a fokolárnak egy nagyobb központjába, mely Buenos Aires vonzáskörzetében található. A vonzáskörzet jelen esetben négy órás buszozást jelentett a városközponttól. A hely pedig, ahová megérkeztünk egy végtelenül békés, nyugalommal áthatott kis városka volt a lenyűgöző Pampa kellős közepén. Ezt a belterjes városkát legtöbben Mariapoli O'Higgins néven ismerik. (Akinek mond valamit Loppiano , az nagyjából el tudja képzelni a hely jellegét.) Tehát ezúttal a Mariapoli O'Higgins adott otthont a Fokoláre mozgalom által szervezett 4. Zsidó-Keresztény szimpóziumnak.

Kis háttérkitekintés: a Fokoláre mozgalom lelkiségének egyik meghatározó vonala a párbeszéd, legyen szó a Katolikus Egyházon belüli különböző mozgalmak, lelkiségek közti párbeszédről, ökumenikus (különböző keresztény felekezetek közötti) párbeszédről, a nagy vallásokkal való párbeszédről, vagy akár a szekuláris, más világnézetű társadalommal való dialógusról. A második vatikáni zsinat óta több színtéren is divatossá vált nyitásról, nyitottságról és párbeszédről beszélni, anélkül, hogy ezeknek a fogalmaknak egységes és világos körvonalai lennének mind a mai napig. A Fokoláre mozgalom egyike azoknak az úttörőknek, amelyek 'alulról' induló kezdeményezésekkel, főként tapasztalati szintről indulva próbálják megérteni, mit jelent napjainkban, keresztényként párbeszédben lenni más felekezetű, más kultúrájú, más vallású emberekkel. (Ez éppenséggel a kutatási területem egyik központi témája is, úgyhogy igyekszem nem belemerülni a témába.) Néhány évtizede az imént említett területek több szintjén is előrelépés történt, amely sajátosan érzékelhetővé vált a nagyobb vallásokkal történő dialógus terén. A különböző közös társadalmi projektekből, testvéries találkozókból szakmaibb jelegű fórumok fejlődtek ki. Ezek lettek a Fokoláre mozgalom vallásközi (hindu, zsidó, buddhista, muzulmán...) szimpóziumai, ahol, mind katolikus, mind az adott vallás részéről, egyes szakterületek kompetens képviselőinek bevonásával próbálják értelmezni a dialógus lehetőségeit, perspektíváit.
Az első és második zsidó-keresztény szimpózium Rómában volt 2005-ben és 2007-ben, melyek után 2009 februárjában tartották a harmadikat Jeruzsálemben. Ezen már magam is részt vettem, miután pont akkor érkeztem a jeruzsálemi ösztöndíj-programra frissen végzett teológusként. Idén februárban pedig jelezték a szervezők, hogy számítanának rám a most augusztusra tervezett szimpóziumon is. Így kerültem be a hat fős szentföldi delegációba, melyben hárman voltunk keresztények (köztük két palesztin izraeli állampolgár), továbbá két ortodox és egy nem ortodox zsidó résztvevő, akiket már régebb óta ismertem. Ez a tapasztalat már önmagában is megért egy utazást.
A találkozó kivitelezése némileg oldstyle-ra sikeredett (a jeruzsálemihez képest legalábbis mindenképp), miután erősen dominált a felolvasott előadások dömpingje, amely meglehetősen kiszorította a nyílt diskurzusok, vitafórumok idejét. Pedig az ilyen jellegű találkozókon ezeknek meghatározó szerepük van. A témák vegyesek, az előadások többnyire színvonalasak voltak. Nagyjából a közel száz résztvevő fele tette ki a zsidó résztvevők számát, köztük a genfi ortodox főrabbi-tól kezdve a buenos airesi reform rabbiképző rektorán keresztül egyetemi tanárok voltak főként fellelhetők. Katolikus részről teológusok, különböző szintű vallási vezetők, közéleti személyiségek, politikusok, jogászok is felbukkantak, de nem hiányzott a porondról a pedagógia és a pszichológia néhány nevesebb képviselője sem. A témákról külön-külön hosszú lenne most írni. Én ötöd magammal vettem részt egy kerekasztal beszélgetésen, ahol arról beszéltem, hogy mit jelent számomra, katolikusként Jeruzsálemben, a Héber Egyetemen a zsidó-keresztény párbeszéd egyes területeit tanulmányozni.
Mint a legtöbb konferencián, vagy ilyen jellegű pereputtyán, itt is a kötetlen találkozások voltak talán legproduktívabbak. Ilyenkor kerül sor kötetlenebb beszélgetésekre olyan figurákkal, akiket egyébként szinte képtelenség lenne megtalálni, elérni. Erős volt megtapasztalni, hogy az egyik leginkább érzékelhető összetartó erő, az a Fokolár lelkisége volt, amely valamilyen módon meghatározóvá, és így a párbeszéd kiindulópontjává, vált mind a zsidó, mind a katolikus résztvevők számára. Ez a legtöbbjük esetében régi, személyes tapasztalatokra nyúlik vissza.

Gyakran kérdezik, hogy valójában mire jók ezek a találkozók. Hisz nem történik más, mint hogy egy maréknyi (olykor intelligens, olykor fontos) ember összejön pár napra, elmondanak néhány okos megállapítást, rávilágítanak összefüggésekre, megosztják a tapasztalatainkat... mindenki happy stb. Egy részről nehezen tudnám pontosan megmondani, hogy hol érhető tetten igazán egy ilyen szimpózium hatása. Ugyanakkor a mostani alkalom után azt gondolom, hogy sokkal fontosabbak ezek az alkalmak, mint amilyennek tűnnek. Azt hiszem, hogy a konstans személyes kapcsolatokra épülő, akár intellektuálisabb, akár egzisztenciálisabb fórumoknak, mint ez a szimpózium is volt, jóval nagyobb a hatótávolságuk, mint például egy rutinból megszervezett szakmai konferenciáé, amelynek persze szintén megvannak az értékei. Azok közé tartozom, akiknek meggyőződése, hogy annak van első sorban formatív ereje, amit megélnek a résztvevők egy ilyen találkozón és ez az, ami képes aztán meghatározni a különböző témák rezonanciáját is.

A Fokolárnak talán pont ez az egyik erőssége és ezért látnak sokan benne reményteli távlatokat a dialógus mélyebb megértésének még kitaposatlan és olykor töredezett útján.

argentína - buenos aires

Nehezen tudnám összeszedetten megfogalmazni, hogy milyen elvárásokkal mentem Buenos Aires-be, legalábbis, ami várost, annak hangulatát és összképét illeti. Azt hiszem, hogy átütő meglepetést nem vártam történelmi és spirituális téren, lévén, hogy Rómával és Jeruzsálemmel nehéz ringbe szállni ezen a szinten. Arra azonban nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen hatással lesz rám, már csak azért is, mert az első utamra készültem a dél-amerikai szubkontinensere. Argentínát ráadásul különösen is közel éreztem magamhoz mindig. Nem tudom, hogy a foci miatt-e, vagy egyszerűen az emberek miatt, akiket onnét ismertem... Argentína történelmét és gazdaságát illetően csupán néhány gimnáziumi emlékfoszlány, valamint a 2001-es gazdasági válság élt bennem, és persze az Evita című film, amelyet szinte teljesen átaludtam a Corvin moziban 1997 februárjában  (azóta sem sikerült rávennem magam, hogy végignézzem). Úgyhogy az út előtt rászántam néhány órát és átgoogliztam, átwikiztem a fontosabb dolgokat.

Az út a repülőtértől a városközpontig, ahol az első napokban elszállásoltak bennünket, megerősítette bennem, hogy néhány karakterisztikus negyedtől eltekintve, Buenos Aires alapvetően nem sokban különbözik azoktól az európai nagyvárosoktól, melyek városképét jellemzően a 19. század második és a 20. század első felének virágzó (historizáló, eklektikus) építészeti stílusa alakította ki. Amikor a belvárosban sétáltam megdöbbentően Budapest-érzésem volt. Az utak, az épületek... mintha az Andrássy úton, vagy a Keleti környékén sétálgattam volna. Most értettem csak meg igazán, hogy Alan Parker miért hozta Budapestre Madonnát és Banderast az Evita forgatásához. Ami talán első látásra is megkülönböztette Buenos Airest Budapesttől az inkább a nagyságrendbeli különbség. 

Igaz, hogy megtalálható a Kodály körönd, vagy akármelyik körút mása, csak éppen tízszer, hússzor, harmincszor akkora kivitelben. Az argentin főváros legkisebb mellékutcáiban is el lehet csatangolni 400-500 házszámot, míg a nagyobb főutaknál az 50-60 ezres házszámok sem ritkák.

A fokolár kitűnő szervezésének köszönhetően a szimpózium előtti három napot remekül ki tudtuk használni, és mindemellett emelkedett szintű vendéglátásban volt részünk. Miután, mint a hat fős szentföldi delegáció, megérkeztünk a szállásra, a szobában figyelmesen elkészített üdvözlőkártya várt, helyi csokikkal körítve. Kipakoltunk, haraptunk valami reggeli félét, s nemsokkal rá már át is mentünk a női fokolár-központba ebédelni. A szervező team-mel együtt olya 10-en lehettünk. Elsőosztályú menüt kaptunk helyi specialitásokkal, amelyből a helyi steak sem hiányozhatott. Délután bementünk a városba. A kb hét metróvonal egyikén, hasonlóan a pesti földalattihoz, amolyan nosztalgia szerelvények furikáznak. Nagy élmény volt tömegközlekedéssel is felfedezni valamit a városból. Ráadásul az évente megerendezett Tangó-fesztivál is pont azokra a napokra esett, így nem hagyhattuk ki, hogy ne nézzünk be a rendezvénysorozat egyik központjába. Be kell, hogy valljam, lenyűgözött a tangó szuggesztív világa. Volt egy platz, ahová bárki bemehetett táncolni. Egész éjjel el tudtam volna lenni figyelve az ott táncoló párokat. Este szintén felejthetetlen vacsora várt, ezúttal a férfi fokolár központban, melynek fénypontja a házilag készített panada volt. 

Másnap egy városnéző busszal barangoltunk a fővárosban, így eljutottunk azokba a negyedekbe is, amelyek sajátos jelleget adnak Buenos Aires-nek. Ilyen például a La Boca, amelyet olasz bevándorlók építettek ki a 19. század második felében sajátos építészeti stílust követve. Az élénk, olykor rikító, színes házak egyedi légkört teremtenek ebben a populáris negyedben. Itt ebédeltünk, és bizony ebben a negyedben láthattam élőben a Boca Juniors stadionját, a Bombonerát. Egy másik, sajátos arculatot kínáló negyed, a kikötő-sétáló-üzleti negyed volt, Puerto Madero. Nem gondoltam volna, hogy Jeruzsálem és Buenos Aires egyik közös pontja az itt található Calatrava-híd lesz : ) A sightseeing fülhallgatós kommentárja nem volt rossz, és most már Manuel Belgrano személyét is el tudom helyezni a történelemben, miután minden második sarkon volt valami, amely ehhez a bátor forradalmi figurához kötődött. Este shabbat köszöntőn, majd shabbat-vacsorán vettünk részt, amely már a szimpózium bevezető momentuma volt bizonyos értelemben.

Másnap, szombaton, hárman bementünk és főként gyalogosan, teljesen nyugis tempóban is körbejártuk a belvárost. Este a katedrálisban voltunk misén, és büszkén könyveltem el, hogy az állandó részeken kívül, a spanyol homíliából is meglepően sokat értettem. Jó volt megállni és spirituálisan is elcsendesedni kicsit , mielőtt továbbindultunk a szimpóziumra.

Buenos Aires légköre, mindent egybevéve, magával ragadott. Még egy dolog, ami mindenképp megkülönbözteti az európai városoktól, az az ott élő emberek jelenléte. Az emberek arca, mosolya, tekintete, a gazdasági és társadalmi kihívások ellenére is, valami egészen mély élet-szeretetet sugárzott. A városban élő bennszülöttekkel való személyes találkozások szintén nagy hatással voltak rám. 

argentína - tél

Lassan egy hete, hogy visszaértem Argentínából, ahol közel száz meghívott résztvevővel egy négy napos zsidó-keresztény szimpóziumon vettem részt a Fokoláre szervezésében. A szimpózium előtt volt néhány napunk, hogy körözzünk egy kicsit és felfedezzük Buenos Aires-t.
Mindig is nehezemre esett elképzelni, hogy mit jelent az, amikor a nyári hónapok teljében néhány száz millió ember téli napjait éli a földteke másik felén. Így a várakozásaim egyike ez volt: vajon milyen lesz telelni augusztus közepén Buenos Aires-ben? Voltak, akik könnyedén legyintettek, hogy "á, azért az nem is igazi tél", mások kissé óvatosabban arra biztattak, hogy tegyek be melegebb cuccokat is. Nos ez a bő egy hét ottlét inkább az utóbbi tábor intéseit támasztotta alá. Amikor közel 22 óra utazás után reggel 9 körül megérkeztünk Buenos Aires-i reptérre és elhagytuk a terminál épületeit, bizony elő kellett húzni a kabátot. Egészen téli feeling volt, ahogy a 8-9 fokos levegő megcsapta az arcomat. Akkor azonban még nem sejtettem, hogy ennél még hidegebb napok is várnak majd ránk. Átlagosan évente egyszer beköszönt ugyanis néhány napra az úgynevezett sarki hideg, amikor is a Déli-sark felől érkező légáramlat nulla fok alá viszi hőmérsékletet. Senki nem fogja kitalálni, de sikerült telibe kapnunk ezt a néhány napot, így a szimpózium idejére éjszaka -2 fokra hűlt le a levegő, míg napközben 4-5 fokig is felforrósodott. Az idő az első két nap picit felhősebb, olykor esősebb volt, utána azonban végig tiszta és napos maradt az égbolt. Reggel, amikor megláttam a zúzmarás pázsitot, a befagyott pocsolyákat, elhittem, hogy bizony augusztus teljében is létezik olyan, hogy tél.

imaóra názáretben, itt és most

Hogy Forrest Gump-osan fogalmazzak: Názáretben vagyok, ismét. Csoporttal, ismét. A mostani csoportom több sajátossággal is bír, mely jócskán bővíti az eddigi tapasztalataim skáláját, de erről talán egy másik bejegyzésben írok. Most pusztán azért ragadtam billentyűt, mert ebben a pillanatban értem vissza egy imaóráról, itt Názáretben és erről nem lehet nem írni, itt Názáretben. Egy imaélményt sokszor nehéz megosztani, főleg így blogon. Úgyhogy most nem is arról akarok írni, hogy mit jelentett az Istennel való találkozás ebben az egy órában, hanem sokkal inkább arról, hogy miként jutottam el oda.
A szállodánk közvetlen az Angyali Üdvözlet bazilikája mellett van, s ma reggel innét indultunk, hogy bejárjuk a Genezáreti-tó környékét, majd kora este ide is érkeztünk vissza. Vacsora előtt sikerült néhány fontosabb dolgot elintéznem, de bőven jutott még vacsi utánra is tennivaló. A csoportból jelezték, hogy vacsora után a bazilikában eucharisztikus szentségimádással egybekötött imaóra lesz, s én bátorítottam is mindenkit, hogy aki szeretne, menjen, még úgy is, hogy egyéb elintéznivalóim miatt én nem mennék. Valaki még külön is odajött megkérdezni, hogy én akkor nem jövök-e, és teljes nyugalommal jeleztem, hogy "nem hiszem". Mihelyt felmentem és beléptem szobámba, belém hasított egy fura érzés, mégpedig, hogy itt vagyok Názáretben... nem egy akármilyen városban, Názáretben. Sok embernek beszéltem már erről a városról, sokszor imádkoztam is már itt és elmélkedtem a Szentírást ezen a helyen. Mégis most azt éreztem, nem hagyhatom ki ezt az alkalmat, és lemenjek, legalább csak néhány percre, erre az imaórára, hiszen  nem tudhatom, hogy erre valaha is lesz-e még lehetőségem. Ha igen, az ajándék, azonban a jelen pillanatot itt és most élhetem csak meg igazán. Az elintézendő dolgok pedig várhatnak, néhány percet mindenképp.
Lementem, beléptem a bazilikába és ott ragadtam.
Így lett ma este Názáret valamivel több, mint egy hely, ahol csupán ismét egy csoporttal vagyok.

szentföldi csoportok

Immár közel két éve vezetek csoportokat a Szentföldön, és nehéz megállnom, hogy egyszer-egyszer ne írjak róluk. Még akkor is, ha lényegileg csak ismételni tudom magam és leírni újra és újra, hogy a tanulmányaim és egyéb teendőim mellett mennyire szeretem csinálni. Azért tartom fontosnak, hogy mégis írjak is róla, mert hát az, hogy átlagban havonta egyszer, (főként) hívő keresztényeket kísérek körbe szent helyeken, mégiscsak az itteni életem szerves részévé vált.

Sokan úgy jönnek el az egy hetes, tíz napos szentföldi zarándokútra, hogy valami mást szeretnének kapni, mint egy "átlagos" külföldi úttól. Egy olyan tapasztalatra, felfedezésre, "találkozásra" vágynak ezen az úton, amelyre, hitükből fakadóan, nehezen tennének szert egy bahamai, új-zélandi vagy thaiföldi utazás során.

Ráadásul többségüknek, legalábbis, akiket eddig vezettem, jó eséllyel életük egyetlen útja a Szentföldre. Ez pedig nem kevesebbet jelent, minthogy ezalatt, a csoporttal eltöltött néhány nap alatt egy olyan tapasztalatnak válok a részesévé, amely a legtöbb jelenlévő ember számára az "élet különleges pillanata" címére pályázik. Az, hogy valóban azzá is válik-e, sok tényező függvénye. Az eddigi tapasztalataim meglehetősen pozitívak. Ezt mutatja az is, hogy a csoportjaimból elég magas azoknak az aránya, akik, visszajelzésük alapján, még az elvárásaikhoz képest is erősebb, mélyebb vagy "átütőbb" tapasztalatként élték meg a szentföldi zarándoklatot.

Mivel azonban - mint ahogy írtam- sok faktor játszik szerepet abban, hogy milyen lesz egy ilyen kiemelt elvárásokkal körülfont zarándoklat összképe, így még a direkt módon érkező pozitív visszajelzések is csak részben mondanak valamit arról, hogy mindebben milyen szerepe volt a kísérőnek, vagyis, ezekben a konkrét esetekben, nekem. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy ne jelentenének sokat a munkámra vonatkozó pozitív visszajelzések, csak azt gondolom, téves lenne pusztán ezek alapján megérteni, hogy mi tesz egy szentföldi zarándoklatot egyedivé.

És hogy ne csak a levegőbe írjak, kissé csapongó módon, elhatároztam, hogy indítok egy blogon belüli rovatot "szentföldi csoportok" címmel, ahol az eddigi tapasztalataim alapján, különböző (spirituális, történelmi-kulturális, gyakorlati...) szempontokat szem előtt tartva, körüljárom azt, hogy mitől lehet élő és egyedi "találkozás" egy szentföldi zarándoklat akár az ideérkező keresztény ember, akár a keresztény csoportokat kísérő idegenvezető számára.

sikeres élet?

A HVG címlapján, a következő sorok jelentek meg Amy Winehouse halálhíre kapcsán:

Londoni otthonában holtan találtak az énekesnőre. Mindössze 27 éves volt a 2000-es évek egyik legsikeresebb könnyűzenei előadója.

Az Index már picit árnyaltabban fogalmaz, szintén címlapon:

Londoni lakásában bukkantak az énekesnő holttestére. A Grammy-díjas Winehouse alkohol-, és drogproblémákkal küzdött. A halál oka ismeretlen. 

(Az első, meg nem erősített hírek túladagolást sejtetnek.)

Elgondolkodtatott, hogy mi jelenik meg a siker mércéjeként a mai közgondolkodásban. Kétségtelen, hogy Amy Winhouse sok ember életére hatással volt. Tehetsége és zenéje tömegeket mozgatott meg. Csak úgy, mint Hendrix, Janis Joplin, Kurt Cobain, Jim Morrison, akik szintén ebben a korban haltak meg. Nem gondolom, hogy azok a kritériumok és mércék, amelyek alapján ezek az emberek sikeresnek mondhatóak hiteltelenek, hamisak, vagy neaggy'sten "ördögiek" lennének. Sőt, akik ráéreztek valaha is arra, amit a fent említett emberek művészete közvetített, akik egyszer is libabőrösek lettek őket hallgatva, tudják, hogy ezek a csillagok valami különlegeset hagytak maguk után a világban. Ugyanakkor feltételezem, hogy akadnak olyanok is, akik kudarcként látják ezeket az élettörténeteket, és hát ezt a nézőpontot is meg lehet érteni. (Senki nem kívánná a gyermekének, hogy dagadó vénákkal, tűvel a karjában találjanak rá elterülve.) Számtalan példával lehetne még folytatni a paradox élettörténetek sorát, akár régebbre is visszanyúlva  (Mozart, Ady, József Attila...) és nemcsak a művészet, de a tudomány, a sport, az üzlet, a politika és az élet más területein is.

Ami igazán érdekel, hogy ezek az emberek, akik tehetségük, vagy bármi révén képesek voltak hatni a világra és mégis valamilyen formán az önpusztítás áldozatai lettek, vajon hogyan tekintettek önmagukra. Vajon ezek az emberek önmagukat sikeresnek látták-e, avagy pont a siker közgondolkodásban megjelenő mércéjének váltak az áldozatává?

Arról pedig fogalmam sincs, hogy miért pont ma, Betlehemben morfondírozok ilyen kérdéseken, egy zarándokcsoportot vezetve, azután hogy a megtestesülés misztériumát szemléltük a Születés-bazilikában. 

végezetül egy idézet Ralph Waldo Emerson-tól:

(olaszul, mert így olvastam először; angolul, mert ez az eredeti; magyarul, mert megtaláltam a fordítást)

Cosa è il successo? Ridere spesso e amare molto; guadagnarsi il rispetto delle persone intelligenti e l’affetto dei bambini; ottenere l’approvazione di critici onesti e sopportare i tradimenti dei falsi amici; apprezzare la bellezza; trovare il meglio nel prossimo; donarsi; lasciare un mondo un po’ migliore con un bambino sano in più; un fazzoletto di giardino o una vita scialmente riscattata; aver giocato e riso con entusiasmo; e cantato con esultanza; sapere che grazie alla nostra esistenza almeno ua vita ha potuto respirare meglio.

What is Success?

To laugh often and much;

To win the respect of intelligent people and the affection of children;

To earn the appreciation of honest critics and endure the betrayal of false friends;

To appreciate beauty; To find the best in others;

To leave the world a bit better, whether by a healthy child, a garden patchor a redeemed social condition;

To know even one life has breathed easier because you have lived;

This is to have succeeded.

Sokszor és sokat nevetni; elnyerni az intelligens emberek megbecsülését, a gyermekek ragaszkodását; kivívni az őszinte kritikusok elismerését és elviselni a hamis barátok árulásait; örülni a szépnek, megtalálni másokban a jót; jobbítani egy kicsit a világon – egy egészséges gyerekkel, egy parányi kerttel vagy azzal, hogy biztos lábon állva élsz; tudni, hogy legalább egyvalaki könnyebben lélegzik, mert te voltál. Ez a boldogulás, ez a siker.

elsuhanó világ

Még néhány évvel ezelőtt történt, hogy  filozófia professzorom egy Dolák Saly Róberttel készült interjúból idézett. Arra már nem emlékszem, hogy az interjú hol jelent meg, s sajnos azóta sem sikerült rábukkannom, de valahogy így szólt az idézett rész:
DSR:  "Amikor az űrből visszatérő asztronautákat hallok mesélni fönti élményeikről, újra és újra meggyőződöm arról, hogy nem a megfelelő embert küldték fel..."

Most olvastam az index-en egy interjút, melyben Megan McArthur űrbeli élményeiről mesél. Tőle hangzott el a következő mondat, miután Stöckert Gábor a visszaindulás halasztásának esetleges kényelmetlenségéről kérdezte:

Nem volt idegesítő odafent két napot várni a landolásra?

Dehogy, az volt a küldetés legjobb része. A munkát elvégeztük, az űrsiklóban pedig olyan nagyon sok mindent nem lehetett csinálni, csak nézni a Földet az űrből. 

Bedugtam a fülhallgatómat, zenét hallgattam, és csak néztem, ahogy a világ elsuhan alattam.

Azt gondolom, egy ilyen mondatért érdemes kiruccanni az űrbe.

kilátás a tetőről

könyv - pál ferenc: a függőségtől az intimitásig; vágy, élmény, kapcsolat

A szerző, akit legtöbben csak Pál Feriként ismernek, azok közé a személyek közé tartozik, akik komoly hatással voltak valamikor, valamilyen formán az életemre. Olyan emberekre gondolok, akik életem meghatározó szakaszaiban, valami nagyon fontos, az életemet minőségileg előmozdító dolgot tudtak közvetíteni számomra. Pál Feri kétség kívül egyike ezeknek. Így meg sem kísérlem, hogy az elfogultság-mentesség látszatát keltsem. Elöljáróban néhány szó. A 2000-es évek eleje óta  gyakran hallottam róla közeli ismerőseimtől, barátaimtól, akik eljártak beszédeire. A Pázmány Jogi Karának nagy előadójában hétről hétre tartott telt-házas előadásai pedig fogalommá váltak a budapesti és környéki keresztény ifjúság körében. Köztudott volt, hogy témafelvetései, természetes, néha show-man-be áthajló stílusa, valamint a hagyományos, vagy ahogy ő nevezi gyakran, kultúrkeresztény sémákat kerülő megközelítése sokakat vonzott a hagyományosan nem keresztény közegben szocializálódott társadalmi szférákból is. Magam sokáig nem jutottam el egyetlen előadására sem, sőt annyira nem is vágytam rá.
Három évvel ezelőtt két dolog is történt, ami mégis közelebb hozta hozzám. Az egyik, hogy abban az évben pont egy olyan témát járt körül, amely akkoriban eléggé foglalkoztatott, a másik pedig, hogy pont attól az évtől elkezdték feltenni internetre az előadások hanganyagát. Témái főként a pszichológia felől közelítenek meg különböző kérdéseket. Letöltöttem néhány előadását, és egyik este a vonaton és buszon, Rómából Grottaferrata-ba tartva, hallgattam meg az első előadást. Átütő hatással volt rám: bejött a téma, a stílusa, a nyíltsága. Még aznap éjjel két vagy három további előadását hallgattam meg (egy előadás kb 90 perc). Főként az önismeret terén adott nagyon sokat és abban az évben rendszeresen töltögettem le internetről az előadásait.
Azóta az őt "hallgatós" korszakom lassan lezárult, de ha valamilyen írása, könyve a kezembe akad, nem hagyom ki.

A könyv:  a cím (A függőségtől az intimitásig) elsőre valami olyasmit sugall, hogy a párkapcsolatok természetéről értekezik a szerző. És nagyot nem is téved, aki erre számít. Mégis azt hiszem, hogy jóval tágabb horizontot fog át a könyv. Nem csupán arról van szó, hogy miként élhet valaki tartósan bensőséges és meghitt kapcsolatot, párjával, házastársával, hanem hogy miként élhet valaki bensőséges és meghitt kapcsolatban önmagával és az élettel. Mesterien mutat rá a könyv arra, hogy ezek egymástól mennyire nem elválasztható területek (ha valaki nincs meghitt kapcsolatban önmagával, a saját életével, múltjával stb... akkor bizony nem igazán lesz képes megélni az intimitást saját párjával, vagy házastársával sem...). Joggal kérdezheti valaki, hogy egy római katolikus pap mennyire tud hitelesen írni az intimitásról. Ezt mindenkinek magának kell eldöntenie, miután elolvasta a könyvet. Számomra mindenesetre nagyon meggyőző volt. Erős oldala a könyvnek, hogy nem moralizál. Megjelennek az erkölcsi alapok szükségességére mutató vektorok, de ezek leginkább az élethez és az egymáshoz való viszonyok élhetőségéből fakadóan nyernek értelmet és nem egy távoli, absztrakt "igazság"-értelmezésből.  Nem recepteket kínál, hanem segít megvilágítani dolgokat, segít felfedezni, hogy milyen alapokra van szükség ahhoz, hogy a meghittség, bensőségesség és valódi intimitás megjelenjen az életünkben, kapcsolatainkban. Egyik elengedhetetlen feltétel, az egyre mélyebb és alaposabb önismeret. Ebben is hasznos fogódzókat ad a könyv. Hiszen sokszor a fékek és akadályok pont bennünk vannak, anélkül, hogy tudatában lennénk. Átfogó szakmai kompetenciát mutat az író, amit hitelesen tükröz a felhasznált szakirodalom csatolt jegyzéke, és bőségesen hoz életből vett példákat is. A stílusa meglehetősen populáris, ami nem meglepő, hisz gyakorlatilag az előadásokat szerkesztették meg. Ez persze másként hat írott formában és engem ez egy kicsit zavart is az elején, például idegesített, hogy nincsenek hivatkozások. Ugyanakkor az is igaz, hogy így széles körben emészthetővé válik a sokszor nem is olyan egyszerű téma.
Biztosan mondhatom, hogy több lettem, miután elolvastam a könyvet és egy picit közelebb kerültem önmagamhoz, az élethez.
Jó olvasást!

Pál Feri előadásait itt lehet letölteni és meghallgatni: www.palferi.hu
ha valaki bevállalja, a2008-2009-es évadból a 2008-11-11-et ajánlom kezdésnek, majd az azt követőeket sorban

telefon

Néhány nappal ezelőtt, amikor az egyik leadandó munkám utolsó simításait végeztem, délután csörög a mobilom. Nagymamám volt az. Havonta egyszer fel szokott hívni, hogy rákérdezzen hogy vagyok, elmeséljen valamit, ami történt vele, s ennek megfelelően ezek a beszélgetések nem két percesek szoktak lenni, de nem is három... Ez szép, és az olykor felbukkanó generációs különbségekből vagy más adottságokból fakadó kihívások mellett is fontosak nekem ezek a telefonok. Egy nagymama igenis kincs és áldás!
A mostani telefon azonban egészen sajátos lenyomatot hagyott bennem. Felvettem, megörültem nagymamámnak, és szokás szerint beelőzve megkérdeztem, hogy hogy van. Röviden, egyszerűen válaszolt, hogy jól és ez hallatszott is a hangjából. Nyugodt és derűs volt. Majd ahelyett, hogy bármit is kérdezett volna, csak annyit mondott, hogy "felhívtalak, mert hiányoztál és hallani akartam a hangodat".   Aztán még néhány szót váltottunk, minden nagyobb diskurzus nélkül, majd elköszöntünk egymástól. Nem tudom, mikor jelentett utoljára ilyen sokat egy nagymamámtól elhangzó mondat. A nagymamám néhány ezer kilométerről felhívott, hogy elmondja ezt az egy mondatot. És bár soha nem volt kétségem afelől, amit elmondott, ez az egy mondat elég volt ahhoz, hogy megváltoztassa, és különös belső fénnyel töltse meg a napomat.

költözés

A múlt héten elköltöztem. A város persze még mindig Jeruzsálem. Nyolc hónapig laktam a város szívében, egy gyönyörű villában, szinte bagóért (főztek ránk, internet, stb...) s egész jó társasággal. Joggal kérdezheti valaki, hogy akkor miért? Egyrészt az ottlakás elég sok energiámat lekötötte, hisz akik ott laktutnk részt kellett vállalnunk az oda kötődő közösség életében. Ennek sok szépsége van, ugyanakkor a munkám  és az egyetemi kötelezettségem mellett eléggé nehézkessé vált. Meglehetősen frusztrált, hogy nem tudtam megfelelően a tanulmányaimra koncentrálni, ráadásul a fokolárra szinte semmi időm nem maradt. Az már csak rátett egy lapáttal, hogy az egyébként csendes környéken, három helyen is (közvetlen mellettünk) hardcore építkezés folyt, így otthon képtelenség volt bármit is tenni úgy, hogy ne a légkalapács ritmusára lüktessen a fejem. Így néhány hónapja rákérdeztem a fokolárban,  hogy tudnának-e javasolni valamilyen alternatívát. Felajánlották, hogy nyáron lakjak náluk pár hónapot, aztán meglátjuk. Tetszett az ötlet, így múlt hét óta itt lakom a jeruzsálemi fokolárban. Elvileg öten vagyunk, jelen pillanatban azonban gyakorlatilag csak hárman egy gyönyörűen berendezett nagy lakásban. A változás pedig leírhatatlan: csendes környezet (ha lennének legyek, még az ásításukat is lehetne hallani), káprázatos panoráma, kiegyensúlyozott életvitel (lelki élet, tanulás, sport...). Szóval most realizáltam csak igazán,  hogy mennyi belopakodó terhet és feszültséget jelentettek az ottlakással járó kötelezettségek. Azt viszont semmiképp nem mondanám, hogy megbántam az elmúlt nyolc hónapot. Minden kihívással együtt is elmondható, hogy gazdagította az összjeruzsálemi tapasztalatomat.

holdfogyatkozás

Rá kellett jönnöm, hogy nem is olyan rossz dolog ez a valami, ami leginkább holdfogyatkozás néven kering a köztudatban. Különösen akkor, ha a Holt-tenger partján, fényszennymentes környezetben, egy forró termálforrásból, pont egy vizsgás nap után, ellazulva, jó társasággal fűszerezve szemlélhetem, hogy miként furakszik be a Föld a Nap és a Hold közé úgy, hogy árnyékával teljesen eltakarja ezt a kis földközeli glóbuszt. A vártnál sokkal jobban élveztem az egészet. Kristálytiszta égbolt, (szinte) sehol senki rajtunk kívül... A holdfogyatkozás kezdetéig majdhogynem mindent élesen bevilágított a telihold fénye: a tengert, a környező hegyeket. Aztán a Hold egyszer csak elkezdett zsugorodni. Naivan már akkor felujjongtunk, amikor még csak a Föld külső árnyéka (penumbrája) takarta el a Holdat, nem gondolva arra, hogy, teljes holdfogyatkozásról lévén szó, még további sötétedés várható. Filmbe illő jelenet volt, ahogy az elsötétedéssel egyenes arányban az egész tenger egyre hangosabban kezdett morajlani, majd pedig akkora hullámokat bírt produkálni, amelyeket még soha nem láttam itt a Holt-tengernél. Éjjel fél egy lehetett, amikor a Hold már magához térőben volt és áthajtottunk En Gedibe. Ott előpakoltuk a Piotr-féle lafát és minden belevalóval együtt beburkoltuk megadva ennek a rövid planetáris színjátéknak a méltó lezárását.

pünkösd - shavuot

Három nappal ezelőtt ünnepelte a zsidóság Shavutot, most pedig Pünkösd vigíliáját ülik a keresztények. Shavuot és Pünkösd: két ünnep, mely naptári eredetüket tekintve szorosan összekötődnek, hisz az első keresztények, akiknek többsége a jeruzsálemi és galileai zsidóságból került ki, s annak hagyományait őrizték, előszeretettel töltötték meg új jelentéssel a már meglévő ünnepeiket.
Most, idén elgondolkodtatott ez az erős kontraszt. Shavuot, amely zsidóság egyik fő-, zarándok ünnepe, a Törvény átadásának megemlékezéséről szól. Azt ünnepli a zsidó nép, hogy Isten kinyilatkoztatta Mózesnek a Törvényt, kőbe vésve így az Istennel való közösség "zálogát". A kereszténység ugyanakkor a Szentlélek eljöveteléről emlékezik meg, arról, hogy Isten Szent Lelke eltöltötte az apostolokat, új erőt, fényt, lendületet adva ennek a maroknyi embernek, akik még fel sem ocsúdtak a Föltámadottal való találkozásból. Ráadásul ezt tekintjük az Egyház születésének is. Nem furcsa ez egy kicsit? A zsidóság identitásának meghatározó eleme a Törvény, az azt védő szabályrendszerek, illetve annak szövevényes értelmezése, s értelmezésének az értelmezése... ugyanakkor mégsem mondhatnánk, hogy a zsidóság valaha is "intézményesült" volna olyan szinten, melynek következtében  annak átfogó "intézményéről" beszélhetnénk. A kereszténység pedig, melynek Egyházzá szereveződése kifejezetten karizmatikus (lelki) indíttatásúnak tűnik, a vallások történetében páratlan módon alakult állami szervezeteket és multinacionális vállalatokat megszégyenítő adminisztrációval és hivatali struktúrával bíró intézményes rendszerré. Kétségtelen, hogy a reformáció után sokat formálódott az Egyház-értelmezés, azonban - hogy katolikusként a saját házam táján söprögessek - a Lélektől/élettől/ kiüresedett "intézmény" veszélye folyamatosan ott lebeg felettünk. Meggyőződésem persze, hogy az Egyház nem élte volna túl az elmúlt kétezer évet, ha nem akadtak volna olyan "Lélektől" vezérelt emberek, akik hiteles módon tudták közvetíteni Jézus örömhírét, olykor árral szemben haladva. És azt sem gondolom, hogy a zsidóság ne szembesült volna, vagy ne szembesülne napjainkban is más-más formában az intézményesülés kihívásaival. Csak elgondolkodtatott, hogy két, sokszor szembeállított princípiumból (Törvény-Lélek) kiindulva, két nem várt, szinte ellentétes irányú vallásszociológiai jelenség figyelhető meg: a Törvény köré szerveződő zsidóság, amely soha nem vált központosított struktúrává, és a Lélek kiáradásával született keresztény közösség, mely egy-két évszázadon belül összetett hivatali hálózattá, centralizált Egyházzá szerveződött. Természetesen ez, amit most leírtam, amolyan blogosan leegyszerűsített megpendítése a kérdésnek, miután épphogy csak egy kis ízelítőt akartam adni abból, ami ma este elgondolkodtatott Shavuot és Pünkösd kapcsán.
Azonban, hogy egy személyes szót is szóljak arról, hogy mit jelent számomra Pünkösd ma éjjel: legindkább élő reményt... főleg, amikor azt tapasztalom, katolikusként, hogy a Lélek, sok fájdalmas tapasztalat mellett sem halt ki az Egyházból, hanem számos hiteles emberen és közösségen keresztül képes lüktető forrást teremteni, tüzet gyújtani, megtisztítani, egyszóval Életet adni és személyes életemet is betölteni.

csembaló koncert

Tanítványom, Tsipi, aki az itteni országos rádió komolyzenei főszerkesztőjeként dolgozik, jelezte, hogy van két jegye az izraeli zenei fesztivál keretén belül meghívott Enrico Baiano csembaló koncertjére. Fel is hívtam Loncy-t, hogy van-e kedve eljönni, s miután nem állt égnek a haja az ötlettől, elhatároztuk, hogy elmegyünk. Csak később realizáltam, hogy ez pont a Barca-Manchester BL döntőt lőtte ki számomra, amiért azért szívtam rendesen a fogam. Életem első csembaló koncertje azonban meglepően jó élményként csapódott le. Négy Bach-művet adtak elő: C dúr, D mol, C mol és D dúr csembalóra írt koncertjét, melyek közül kettő két-csembalós darab volt. Nekem azt hiszem, a második és harmadik opus adagio tételei tetszettek a legjobban. Mintha ott éreztem volna a legáthatóbban a csembaló(k) és a négytagú kamarazenekar hangzásvilágának mélyreható összhangját. A két csembalista, Baiano és Häkkinen meghökkentően zseniális produkciót nyújtottak. Játékuk alapján könnyen fel lehetett volna cserélni őket: Baiano, a nápolyi virtuóz, kimérten, rezzenéstelen arccal játszott, s nemhogy a szemöldöke sem rezdült, de mintha még levegőt is elfelejtett volna venni. Míg a finn művész, egészen mély beleéléssel bravúrozott a csembalón és minden porcikája együtt rezdült a kamarazenekar többi tagjával. A végeredmény egy olyan zenei élmény lett, amely már nagyon hiányzott és végül még a BL döntő hiányát is sikerült feledtetnie (ami azért nálam bizony mond valamit).

viskó

Nyáron, amikor otthon jártam többen lelkesen meséltek a "Viskó"-ról és hát mitagadás, felkeltette az érdeklődésem, főleg azután, hogy a jezsuiták blogján is olvastam róla. November tájékán kedves húgicám el is küldte a könyvet az egyik barát-házaspárral, akik éppen erre vetődtek, azonban csak három hónapja jutottam oda, hogy átrágjam magam rajta, most pedig, hogy röviden reflektáljak is rá. Mivel a kipreparált könyvet most éppen kölcsönadtam, így tényleg csak az emlékeimből tudom kipecázni, hogy W.P. Young regénye, hogyan hatott rám.
A regény egy sebzett családból (alkoholista apa) felnőtt, középkorú családapává lett férfi tragédiáját és gyógyulását mutatja be. Szeretett, legkisebb lánya egy brutális gyilkosság áldozatává válik, s ez az esemény egy múlni nemakaró mély szomorúság formájában rátelepszik egész életére, kapcsolataira. Néhány évvel a tragédia után kap egy üzenetet, melyet mintha maga Isten írta volna személyesen neki, s ez újra elvezeti őt a gyilkosság helyszínére, a viskóba. Itt pedig megtörténik az, amit maga sem igazán mert hinni: találkozik Istennel, akivel szóba elegyed és túl azon, hogy számos kérdésre kap választ, ez a találkozás a gyógyulást jelenti számára.
A regény kétség kívül gondolatébresztő és provokatív. Azt máig nem értem, hogy miért kell felhívni az olvasó figyelmét arra, hogy regényről és nem pedig teológiai értekezésről van szó, hiszen teljesen világos, hogy egy szubjektív/tapasztalati teológiai reflexióról van szó, még akkor is, ha annak nyelvi és fogalmi keretei közelebb állnak az amerikai ponyvairodalom műfajához, mint a rahneri transzcendentál-filozófiához. Véleményem szerint ez legitim, sőt ez az, ami egy sajátos élményt kölcsönöz a regénynek, hiszen szépirodalmilag messze nem veri ki a biztosítékot. Elég hamar kiérezni a protestáns teológia jellemvonásait, illetve a főként pünkösdista/karizmatikus szabadegyházak tapasztalatát, üzenetét, s nyelvezetét. Figyelemre méltó, és számomra talán a leginkább imponáló dimenzió a regényben, a mű lélektani dinamikája. Soha nem volt alkalmam még részt venni biblio-drámán, vagy bármilyen pszichodrámán, ahol előkerül a kérdés, hogy milyennek látom Istent, de én valahogy ilyennek képzelek el egy biblo- vagy pszichodrámát, mint ahogy a mű bemutatja a főhős találkozását Istennel. Az Istennel való személyes találkozás ugyanis mindig egy mélyen szubjektív tapasztalat, ami aztán képes egy átfogó olvasati kulcsot adni az életünk, a kapcsolataink mindennapi értelmezéséhez, sőt a hit rendszerezettebb értelmezése mögött is gyakran ott húzódik személyes istenélményünk, illetve az Istenről alkotott képünk/képeink. Találónak éreztem azt a formabontó megközelítést, amellyel a szerző igyekszik bemutatni a Szentháromság misztériumát, annak belső dinamizmusát, életét... (az "Atya" például egy telt fekete asszony képében jelenik meg, felszabadítva az olvasót bizonyos sztereotípiáktól.) A regényben nagyon erősek az érzelmekre ható effektek, így nem csodálkoznék azon, ha az észak-európai férfi társadalom körében például nem ez a könyv lenne a kocsmai beszédtéma. Ugyanakkor nem volt az a benyomásom, hogy ezekkel az érzelmi hatásokkal öncélúan dolgozik az író, így azért nem sorolnám a csöpögős és giccsesen szentimentális kategóriába, ahogy azt számos kritikus teszi.
A regény teológiai üzenetének jó néhány pontja van, amiről mást gondolok, mint a szerző (egyháztani megfontolások, a hierarchia kérdése...), azonban ez számomra nem von le semmit abból, hogy egy csodálatosan szép Istenkép tárul elénk, amely közel áll ahhoz az Istenhez, akit mindezidáig magam is megismertem.
Hiszem, hogy a személyes istenélmény, az olyas valami, amely - különösen ha az egy konkrét tapasztalathoz kötődik - egyszer csak "megtörténik", anélkül, hogy tudnánk miért akkor, miért úgy... Ilyenkor mintha egyszerre sikerülne a maga egészében látni és szemlélni a világot, különösebb racionális fejtegetések nélkül. Páratlan harmónia, béke, összhang "integrált" tapasztalataként tölt el a bizonyosság, hogy "találkoztam Istennel" és onnantól kezdve ez végigkíséri az egész életet. A pszichológiai szakirodalomban sem ismeretlen egyébként ez a jelenség, még ha árnyaltabb formában is. Verena Kast és Abraham Maslow is beszélnek az ún. óceán-élményről, amely szintén ezt a tapasztalatot próbálja leírni.
Érdekes volt olvasni, a Viskóról szóló blogbejegyzéseket, kommenteket. Sokan vannak, akiknek a gyomra nehezen veszi be ezt a fajta nyelvezetet és a "bratyizós" Isten képét (ahogyan a jezsu-blogon fogalmazott valaki). Kétségtelen, hogy nem árt némi előtapasztalat és egy nyitott szív hozzá, hogy valakit közelebb vigyen Istenhez ez az olvasmány.
Én mindenképp azok közé tartozom, akik összességében épültek belőle és akiket megerősített a könyv.
Jó olvasást!

jordánia - wadi rum III

jordánia - wadi rum II

jordánia - wadi rum I

jordánia - petra V

jordánia - petra IV

jordánia - petra III

jordánia - petra II

jordánia - petra I

jordánia - a nébo-hegyről

jordánia - gerasa

húsvét margójára

Hétfő, május 2, a Shoah emléknapja. Az egyetemre tartok, előtte megállok, ahogy Shmuelnek megígértem, a jeruzsálemi városháza főterén. A környék iskoláinak szinte valamennyi diákját kivezényelték. Mindenkin fehér ing, blúz, sötét nadrág vagy szoknya. Shmuel kiemelt helyen ül az első sorban, majd  ő is gyertyát gyújt... Versek helyett főként visszaemlékezések hangoznak el naplókból, valamint a Shoah-t túléltek elbeszéléseiből. A köztes művészi betétek alatt az arcokat figyelem. Vajon mit jelent ez a megemlékezés az ott ülő 12-14 éves iskolásoknak? Azt, amit nekem jelentett egy iskolai megemlékezés ilyen idős koromban, vagy valami sokkal közelebbi és mélyebb érintettséget, amely szüleiken, nagyszüleiken keresztül eleven sebekre irányítják az ő figyelmüket is. Nem sok mindent sikerül leolvasnom az arcokról. Mintha egy  homályos szűrő lenne minden tekintetben, amely megszűri és nem enged közel kerülni a mögöttük meghúzódó érzelmek világához. Véget ér a másfél órás megemlékezés. Shmuellel és Sosannával röviden sikerül még egymást üdvözölni, majd folytatom utamat az egyetemre. A buszmegállóban várakozom, nem messze a városházától.  Érkezik is a busz. Felszállok, s az itteni gyakorlatnak megfelelően felmutatom a bérletemet. Egyszer csak megszólal egész országszerte az egy perces emlék-sziréna. Az izraeliek, a kocsik, a buszok megállnak... sokan kiszállnak az autóikból, lakásukból kimennek az erkélyre, hogy csendben állva megemlékezzenek. Pont ebben a pillanatban három, 14-15 éves, arab iskolás fiú érkezik és halad el a buszmegálló mellett. Látják, hogy az egész utca, a kocsik, az emberek némán állnak... mintha valaki egy pillanatra megállította volna a filmkockát. A középső fiú viccelődni kezd, ki-ki figurázva a csendben álló embereket. Hogy mennyire vannak tudatában annak, hogy pontosan mi is zajlik, nem tudom.  A busztól néhány méterre álló, talán ötvenes éveiben járó, férfinak egyszer csak elborul az agya, odarohan a három arab fiúhoz, elkezd velük kiabálni, majd ököllel ütni kezdi a középsőt. A fiú elterül, a férfi pedig tovább rugdossa. Hirtelen sokk fog el, hisz utoljára tizenöt éve, ute-fradi meccs után voltam hasonló esetnek szemtanúja. Az álló buszon egy fiatal zsidó asszony elborzadt hangon szólal meg: "Hívja valaki a rendőrséget!" Ebben a pillanatban ( még mindig a néma megemlékezés percének a csendjében vagyunk) a szintén közeli házból egy másik férfi rohan ki ásóval a kezében, egyenesen a három fiú és az őket "helyretevő" férfi felé. Egy halvány pillanat erejéig úgy tűnik, hogy talán a fiúnak próbál segíteni az őt püfölő férfi lenyugtatásával, azonban amikor az ásó nyelével vadul nekiesik ugyanannak a fiúnak, aki immár vérző fejjel futásnak ered két társával együtt, rájövök, hogy szó sincs ilyesmiről. A fényképezőmet még előkapom, hátha sikerül készítenem egy képet; hisz komolyan felmerül bennem, hogy feljelentést teszek a két férfi ellen. Képre már nem futotta. Vége az egy perces néma csendnek,  a busz elindul. Rengeteg érzés kavarog bennem: leginkább düh, tehetetlenség, döbbenet. A társadalmat, vagyis két mélyen sebzett, egyazon területen élő népet átjáró, hihetetlen mennyiségű feszültség, indulat csattant ott néhány méterre tőlem. Minden fejtegetés, okoskodás, érvelés pro vagy kontra, értelmetlennek tűnik számomra ezen a ponton. Külföldi egyetemistaként ritkán kerülök ilyen élesen közel a színfalak mögött meghúzódó véres valósághoz. Pedig ez épp úgy része Jeruzsálemnek, a Szentföldnek, a Húsvét titkának, annak a "Miért?" -nek, amelyet két hete, Nagypénteken, különös figyelemmel szemléltem. A vérző sebek és hasadékok sokkal nagyobbak annál ebben a történetben, hogy jó keresztény módjára előhúzzak valami csattanós lezárást. Mégis itt él bennem, egy halkan meghúzódó remény, amely mély bizonyossággal tölt el: a halál mélyén ott a...

húsvéti szemek

Bárcsak húsvéti szemmel látnánk mindent,
hogy képesek legyünk észrevenni
a halál mélyén az életet,
a bűn mélyén a megbocsátást,
a megosztottság mélyén az egységet,
a seb mélyén a dicsőséget,
az emberben Istent,
az Istenben az embert,
magamban Téged.
És mindenen túl a Húsvét teljes erejét.

Klaus Hemmerle,  1993

húsvéti születés

Húsvét, föltámadás, remény, öröm... mindez Jeruzsálemben. Vallásos közegben már-már közhelynek is tűnhet, mégis számomra sosem válik azzá! Mi is? A bizonyosság, hogy a halál, a szenvedés, a fájdalom, a veszítés, a be nem teljesülés, a hiány, az abszurd értelmetlenség nem az utolsó szó az ember életében. Az idei Húsvétnak több szempontból is különös jelentősége van számomra. Mindenek előtt talán mert idén is Jeruzsálemben szemlélhettem a kereszténység előbb említett központi üzenetét és tapasztalatát. Erről rengeteg mindent lehetne írni, mégis csak az sejtheti meg, aki már valamilyen módon életével is közel került ehhez a tapasztalathoz. Szombat éjjel a feltámadási mise után Loncy-val lementünk a Föltámadás (Szentsír) bazilikához, és ott, közel az üres sírhoz, közösen dicsőítettük a föltámadt Jézusban köztünk élő Istent. Ráadásul idén úgy esett, hogy a harmincadik születésnapom pont Húsvét vasárnapjára esett. Lévén, hogy Dave pedig pont másnap ünnepelte az övét, a nagy húsvéti piknik banzáj összekötődött egy kisebb születésnapi party-val is, amelyen úgy százhúszan vettünk részt Jeruzsálemtől néhány kilométerre, az Abu Gosh melletti Kiryat Yearim-ban. Még aznap este a fokolárral is ünnepeltünk, sőt rá néhány napra, pénteken még szűkebb körben is, egy lángosozásnak indult meglepetés party-vá formálódott összeröffenésre is sor került, amelyre Loncy sütött egy fantasztikusan jó gyümölcstortát, pont úgy, ahogyan szeretem. A lángosevészetről nem is beszélve... Persze előkerült a gitár is, úgyhogy Carlos és Beny a spanyol, venezuelai és nápolyi repertoárból szemezgettek, mi pedig Loncy-val néhány hazai klasszikust pendítettünk meg. Annak ellenére, hogy az elmúlt két hét felhajtása után mindannyiunkat átjárt egyfajta húsvéti fáradtság, nagyon kellemes, laza, húsvétot és születésnapot lezáró buli volt. Asszem, hogy még a néhány betévedt vendég is jól érezte magát... Hálás voltam, hogy így, pont itt, és az életemet komolyan foglalkoztató, mélyen átjáró húsvéti titkokat ünnepelve kezdhettem meg harmincas éveimet. A számos ajándék egyike volt, hogy a Húsvétvasárnapot megelőző Nagyszombatot teljesen egyedül tudtam tölteni, hálát adva, reflektálva az elmúlt harminc évre és szemügyre véve, mindazt, amit az Élet ebben az új szakaszban kér tőlem. Sokat jelentett, hogy beszéltem az otthoniakkal, szüleimmel, Szilvivel és jól eső érzés volt a rengeteg email-en, sms-en, fb-on érkező jókívánság a világ minden részéről.

Most pedig folytatódnak a húsvéti hétköznapok...

nagypéntek

Különös jelentése van számomra Nagypénteknek. A protestáns teológia ösztönzésére a katolikus teológiában is egyre komolyabb teret kapott (főleg H.U. von Balthasar nyomán) a kereszt és Jézus halálának misztériuma. Elementáris erővel telik meg Jézus kiáltása: "Istenem, Istenem miért hagytál el engem". Nem pusztán egy kereszten haldokló jámbor zsoltár-imádkozásáról van szó. Valami sokkal többről. Ebben a kiáltásban benne van az egész emberiség kiáltása. A világ  és minden ember személyes életének összes abszurditása, valamennyi "miért"-je ott van ebben a kiáltásban. És nincs válasz, csak űr, vákuum...Előforduló kérdések, hogy: miért az én gyerekem hal meg balesetben, miért nálam fedezik fel a halálos daganatot, miért az én apám lett alkoholista, miért az én házam lett földrengés, vagy vörösiszap áldozata, miért születtem a nyomor és éhezés kellős közelébe, miért ölte meg édesanyámat egy őrült pszichopata, miért pont én lettem drogfüggő és tettem tönkre mások életét, miért hagyott el az apám, az anyám, vagy akire a leginkább szükségem lenne, miért lett aszott és kiégett az életem, miért veszítettem el az álmaimat, miért törtem meg és lettem megalkuvó, miért csaptam be a barátaimat, miért döfök tőrt azokba, akikbe a legkevésbé szeretnék? miért!? Tegye fel a kezét, aki ne tudna listát készíteni a saját "miért"-jeiről!
Hiszem, hogy a világ összes miértje ott van ebben a kiáltásban. És Isten mégis hallgat. Miféle isten ez!? Ebben a kiáltásban, majd ennek az Igaz Embernek, Isten fiának, a halálában egyszer csak megnyílik az ég és Isten elérhetővé válik minden szenvedésben, minden abszurditásban és "miért?!"-ben.
Isten nem "megoldotta" a szenvedés kérdését, nem is enyhítette, s még csak gyógyító receptet sem adott. Egyszerűen Jézus szenvedéstörténetében és halálában sorsközösséget vállalt minden emberrel, azok minden szenvedésével és bűnével. Közel áll hozzám Chiara Lubich leírása, melyben azt mondja, hogy a Kereszt az nem más, mint a pupilla, amelyen keresztül Isten az emberiséget látja.
Ufff, eléggé húzós témákhoz érkeztünk. De hát erről szól a Nagypéntek.
Én pedig most egy napra elvonulok csendbe. No internet, no skype, no mobil... Ritka, hogy a születésnapom pont Húsvétra esik, nem is tudom, hogy lesz-e még ilyen. Mivel ráadásul pont születésem harmincadik évfordulója következik, úgy gondoltam, hogy még az ünneplések előtt elvonulok teljesen egyedül, hogy rátekintsek az életemre, valamelyest mérleget készítsek de legfőbb képen, hogy hálát adjak ezért az elmúlt három évtizedért, hisz bőven van miért és kikért!

nagycsütörtök

Tegnap, Nagycsütörtökön beléptünk a szent három napba, ahogy katolikus berkekben nevezzük a húsvéti feltámadás ünnepét megelőző három napot. Jézus életének, szenvedéstörténetének több epizódja kötődik ennek a napnak az ünnepéhez: a tanítványok lábmosása, az eucharistia megalapítása, az új parancs, valamint Jézus elfogása az Olajfák hegyén... Ezek az események két fő helyszín, az utolsó vacsora terme és Getsemane kert köré csoportosulnak . Az előzőről, vagyis hogy Jézus és a tizenkét apostol pontosan hol fogyasztották el a pászka-vacsorát nincs sok érdemben használható információnk. A legrégebbi hagyomány, bizánci (egyesek szerint mégrégebbi) korra nyúlik vissza, s eszerint a mai Sion hegyen volt az az épület, ahol megülték az akkori szokás szerinti peszach-szédert. (Ma a Sion hegyen egy tizenötödik századi épületben emlékeznek meg az utolsó vacsora momentumára). A másik releváns helyszín, a Getsemane kert esetében, már sokkal egyértelműbben behatárolható, hogy az Olajfák hegyének mely részéről lehetett szó. Jézus korában Jeruzsálem méretei a mai Óvároséhoz közelítettek, még ha máshol húzódó a városfalakkal is, s éppen ezért számomra irreleváns, hogy az akkori város melyik pontján is volt pontosan az utolsó vacsora, hisz a lényeg, hogy itt volt Jeruzsálemben.
Amint írtam, tavaly és tavalyelőtt mindig sikerült leülnöm egy órás elmélkedésre az utolsó vacsorára emlékező épület "felső termében", amelyet háromszor nyitnak ki egy évben. Idén ez nem így történt, mivel mire odaértem, már sikerült bezárniuk. Így az alsó teremben tudtam leülni néhány percre, elcsendesülni és imádkozni. A sok látogató és zarándok ellenére, is jó volt ott lenni.
             Nem sokkal ezután pedig Loncyval bementünk az utolsó vacsora terme melletti Dormitio bazilikába, hogy közösen imádkozzunk. Ami akkor történt, az olyas valami volt, amire egyáltalán nem számítottam. Közel háromnegyed órán keresztül imádkoztunk, s különös módon éreztem meg Isten közelségét. Mint megtudtam Loncy is valami hasonlót érzett. Azt hiszem, hogy ezek azok a ritka pillanatok, amelyeket nem lehet előre eltervezni, kiböjtölni, s főleg nem kiérdemelni. Egyszerűen csak megtörténnek, betöltenek, fényt és meleget adnak... amikor az életet és a világot egy egészként, sajátos harmóniában és integritásban vagyunk képesek látni néhány pillanat erejéig. Amikor Isten ad valami átélhetőt és megtapasztalhatót önmagából, s így nemcsak a hit, hanem a tapasztalat szintjén is jelenvalóvá válik.
Bár már nem volt sok erőnk ezután az élmény után, még visszamentünk egy picit az utolsó vacsora termébe, s az odakötődő eseményeket olvasgattuk a Szentírásból.
Az esti ünnepélyes, s egyben családias liturgia segített közel kerülni ahhoz, hogy az utolsó vacsora, miként válhat az életem mindennapjait átjáró valósággá, közösségi szinten is. Talán a legjobban most ez a kép ragadott meg: Jézus megmosta tanítványai lábát. Mire hív ez az én személyes életemben? Sokat tűnődtem, tűnődök ezen.
A liturgia után pedig kimentünk az résztvevők egy részével a Getsemane kertbe, majd átvonultunk - immár az összegyűlt, több száz fős imádkozó csoporttal - a Szt Peter in Gallicantu nevű helyre, ahol a hagyomány szerint Jézust fogva tartották az első éjjel, és ahol Péter elárulta Jézust, mielőtt a kakas szólt. Van valami egészen megdöbbentő ott állni az olajfák között és szemlélni Jézust. Azt a Jézust, aki jobban, mint bármikor teljes emberként mutatkozik meg. Vérrel verítékezik, reszket, fél... már sejti, hogy mi vár rá, és csak azért imádkozik, hogy múljék el mindez. Nehéz leírni, hogy mit jelent átvonulni ezen az estén a Getsemane kertből a Kidron völgyön. Látni a jeruzsálemi Templom-hegy falát, ahogyan azt látta - minden valószínűséggel - Jézus is...

A végén még a Fokolárral is volt egy találkozás, amely egyben lezárása is volt az egész napnak.
A sok és intenzív élmény után kellően KO voltam, mire hazaértem, ugyanakkor hála töltött el.

nagyszerda

A mai nap elején még próbálkoztam némi tanulással (elmaradt leadandók stb...), aztán rájöttem, hogy szeretnék inkább összeszedetten ráhangolódni a következő napok eseményeire. Hiszen az elmúlt tíz évben mindig különösen sokat jelentett a Húsvét és az azt megelőző szent három nap megélése. Öt és tizenkét éves korom között ezt az időszakot minden évben Pannonhalmán töltöttem nagymamámmal és húgommal a bencéseknél. Sok kalandos, és maradandó gyerekkori élmény kötődik ezekhez az alkalmakhoz. Mindehhez a Húsvét (és a velejáró liturgiák) azonban pusztán egy unalmas és elhanyagolható keretet adott az egyébként élményteli húsvéti vakációk napjaiban Pannonhalmán. A gyerekeknek szervezett tojásfestés és az alborétumban rendezett csokivadászat még vitte pálmát. A sötét(nek tűnő) templom, hosszú gregorián énekekkel, véget nem érő ceremóniákkal azonban... hát meg kell valljam nem estem extázisba (valószínűleg nem lehettem túl misztikus gyermekéveim derekán). A feltámadási körmenetet már szerettem, hiszen még mindig érzem a számban annak a kalácsnak az ízét, melyet sehol máshol nem éreztem azóta sem. (Egy ilyen élmény már sokkal közelebb vitt az extázishoz.)
Érdekes így cirka húsz év távlatából visszatekinteni ezekre a napokra. Egészen mást jelent azóta számomra a templom, a liturgia, a gregorián és a Húsvét titka. Elmúlt éveimben az életem valahol ennek a húsvéti titoknak a gravitációjában alakult, és formálódik azóta is. Ezért is fontos számomra az összeszedettség, az elcsendesedés ezekben a napokban. Ideális esetben a nagyböjt kezdete óta a napok, a nagyböjti elhatározások ritmusában, folyamatosan ezen titkok ünneplése felé irányítják a figyelmet.
A mai nap, ráébredve arra, hogy "jé már a célegyenesben járunk!", a készület kézzelfogható jeleként némi takarításra és rendrakásra szántam el magam, melynek első fázisát (a fürdőszobát) sikeresen be is fejeztem. Délután néhányakkal pedig megnéztük a Passiót (amely ezúttal NEM a Gibson-féle verziót jelentette, hanem egy 2008-as BBC-HBO ko-produkciót). Bár a Gibson-rendezés számomra többet adott, azonban voltak ebben is értékes megoldások.
Holnap már remélem sikerül ajtón kívül tartanom az egyetemi dolgokat, az egyéb halasztható teendőket és sikerül teljesen az elcsendesedésbe, Írás-elmélkedésbe helyezkednem, szemlélve Jeruzsálemet, az életemet... (hiszen ráadásul pont Húsvét vasárnap fogom betölteni a harmincat). Az elmúlt két évben a legmegragadóbb pillanatok közé tartozott, amikor nagy csütörtökön leültem az evangéliummal azon a helyen, amely az utolsó vacsora eseményeire emlékezik, valamint az esti virrasztás a Getsemane kertben. Őrizve az elmúlt két év jeruzsálemi hagyományát, holnapra is beterveztem mind a Coenaculum-ot, mind pedig a Getsemane kertet, ahol este közös virrasztás is lesz.
Szeretném hagyni, hogy átjárjanak az evangélium szavai, ezek a helyek, az azokhoz kapcsolódó események.  .

nagyhét - széder-est

Elérkezett a Nagyhét, amelyet harmadszor élek meg Jeruzsálemben. Az elmúlt másfél hónapomat jól jellemzi, hogy még egy bejegyzésre sem futotta, holott szeretném nem elhanyagolni a blogírást. Sőt tíz napig arra is volt módom, hogy megtapasztaljam, milyen kiszakadni az internet-, email- és laptopfüggőségből, miután az egyik csoport érkezése előtt sikeresen elhagytam a laptop-kábelt, amelyre a Negev sivatag kellős közepén döbbentem rá... szóval kemény tíz napig, egy-egy emergency helyzettől eltekintve megtapasztaltam, hogy net, laptop és email nélkül is van élet (azok a régi szép idők!). A csoportvezetés és az egyetem összehangolásából fakadó nehézségeket kellet az elmúlt héten lefaragnom, ami első körben úgy tűnik sikeresen meg is történt. És így érkezett el a Nagyhét.
Idén, tavalyhoz hasonlóan, a zsidó Pesach, a katolikus és az ortodox Húsvét ugyanarra a hétre esik. (Ez az egybeesés, a holdnaptár ritmusának megfelelően, ritkábban fordul elő, ). Tegnap este volt az úgy nevezett széder-est, amikor is a zsidó családok egész éjjel az Egyiptomból való szabadulásra emlékeznek. Arra az, egész nép identitását meghatározó tapasztalatra, hogy Isten kinyújtotta karját, mégpedig azért, hogy kivezesse övéit a rabságból és szabaddá tegye őket. Loncyval meghívtak bennünket is egy itteni, jeruzsálemi zsidó családhoz, hogy együtt üljük meg a széder-estet. Átütő és eleven élmény volt egy mélyen vallásos, hiteles és nyitott zsidó családdal átélni a Pesach lényegét, és megsejteni, hogy egzisztenciálisan mit jelent  számukra, egy hívő zsidó családnak, ez az ünnep . Olyan harmincan lehettünk összesen, kb. kilenc-tíz meghívottal, akik közül hatan voltunk keresztények, a többi az maga család és a rokonság volt. A legutóbbi (és egyben első) széder-estélményem egy szekuláris zsidó családnál volt, és meg kell valljam meglepő volt a kontraszt. Tegnap azt éreztem, hogy ezeknek az embereknek valóban átjárja az életét a szabadító Isten jelenléte, egyrészt a személyes életükben, másrészt a közösségi tapasztalatukban.
A széder-est sok-sok érzelemmel és átéléssel telített menetének egy adott pontján elkezdtem némi belső disszonanciát érezni. Mindez akörül forgott leginkább, hogy miként tudom magamban összehozni, azt a mély és hitelesnek tűnő légkört, amely átjárta az egész estét, az aktuális politikai helyzettel, tudva, hogy részben Izrael politikájából fakadóan, nagyon sokan, főleg arabok és palesztinok, az emberi méltóság mércéjét távolról sem súroló körülmények között élnek itt az "Ígéret Földjén". A kérdés természetesen sokkal komplexebb és árnyaltabb annál, hogy most egy kitérő erejéig ki lehessen elemezni. Mégis elkezdett piszkálni ez a kérdés, ráadásul pont ebben a meghitt környezetben. Néhány perc múlva azonban kaptam egyfajta belső választ. Pont egy olyan ponthoz érkeztünk, amikor hálaadó és kérő imádságok hangzottak el. Egy adott pillanatban, a vendéglátó házaspár egyik tagja, külön imádkozott azokért a palesztinokért, akik méltatlan körülmények és sok szenvedés között élnek Izraelben. Ekkor azt éreztem, hogy a család, akihez tegnap este kerültünk, a realitásban élnek és átélik a társadalmi patthelyzet abszurditásának minden fájdalmát. Sok ilyen családra lenne szükség! Hálás vagyok ezért az estéért, hogy hajnali háromig együtt szemlélhettük, mit jelent a rabságból való szabadulás, annak örömei és fájdalmai.
Ráadásul Jézus életének egyik legfontosabb állomása szintén egy ehhez hasonló megemlékezéshez, "széder-esthez" kötődik (ha nem is a mai formájában), melynek valósága megjelenik a szentmise titkában, s különös módon a húsvéti liturgiák átélésében.

Két egészen jó cikk angolul tudóknak:

Yuval, I.: Easter and Passover as Early Jewish-Christian Dialogue in: Paul F. Bradshaw & Lawrence A. Hoffman, eds, Passover and Easter: Origin and History to Modern Times (Notre Dame 1999), pp. 98-124

Bradshaw, P.: Jewish Influence on Early Christian Liturgy: a Reappraisal

jordánia II

Lenyűgöző hely Jordánia, legalábbis az eddig körbelátogatott helyek alapján ez az általános összkép alakult ki bennem. Tegnap megnéztük a Nébo-hegyről az Ígéret földjét, majd szemügyre vettük a Jordán folyó azon szakaszát, ahol  már korai, 3-4. sz-i hagyomány alapján Jézus keresztelésének helyét tisztelték (Jn 1,28; 10,40). Engem meggyőzött, s nem volt nehéz elképzelnem, hogy Keresztelő János a Jordán folyó ezen ágánál keresztelt, s hívta bűnbánatra a köréje gyűlt embereket. Délután az egykori Decapolis neves városába, Jerash-ba látogattunk el , ahol a római város romjai sajátos harmóniája kelt életre a délutáni napfényben.
Ma pedig Petrán volt a sor. Nem sokat tudtam eddig a nabateusokról és arról a kis virágzó kultúráról, melynek szíve itt terült el a Negev sivatag kellős közepén. Erről a vidékről csak annyit tudtam, hogy a Bibliából ismert edomiták is errefele éltek. Petra a Nabateus Királyság központjaként kialakított sziklaváros volt, melynek egyedüli jellegzetességet ad a hatalmas sziklaszirtekbe vájt épületek, síremlékek, templomok, fórumok sajátos építészeti stílusa. Megfogott a kőzet pompázó színvilága,  az ott élő beduinok pedig, akikre valóban őslakosokként tekinthetünk, minden kommersz-tendencia ellenére is élővé tették számomra a helyet.

jordánia

páratlan élmény volt a Fokolár elnökségét és központi delegációját vezetni öt napon át, és a pozitív visszajelzések pont emiatt különösen is sokat jelentettek. most pedig épp, hogy szusszantam egyet, már itt is van a következő csoport Svájcból, akikkel ma reggel megérkeztünk Jordániába. Mivel a csoport a körút felét Jeruzsálem és környékén tölti, a másik felét pedig itt Jordániában úgy adódott, hogy elkísértem őket ide, még ha itt másnak is jutott az a szerep, hogy okos dolgokat mondjon az itteni helyekről... tehát mondhatjuk, hogy magam is részben felfedező úton vagyok (ráadásul először van szerencsém megízlelni, hogy milyen is az a Jordánia). Ma, miután nem kis küzdelemmel átverekedtük magunkat Allenby-nél a Jordán határon,  megnéztük Madabát, ahol szemügyre vehettem a világ egyik legrégebbi, ötödik századi (mozaik) szentföld-térképét. A Nébo hegyet pedig, amely szintén ma lett volna, és ahonnan megcsodálhattuk volna Mózessel együtt az Ígéret Földjét, áttettük egy másik napra.
Nagy hatással volt rám, ahogyan kanyarogtunk a jordániai, sivatagos hegyek között, s összességében egészen más benyomást keltett, mint az izraeli, palesztinai tájak egysége.

észak

Holnap indulok északra: Kafarnaum, Tabgha, Genezáreti tó, Názáret, Tabor hegy, majd vissza Jeruzsálembe.... ezekről a helyekről próbálok meg az elkövetkező napokban minél több értelmes mondatot összehozni (olaszul!) a Fokolár nemzetközi vezetőségének. Egyedi tapasztalat lesz, már most sejtem. Mégis az van bennem, hogy az ilyen pillanatokért vagyok itt. Amikor ezeken a helyeken járok, azt érzem, hogy ez mindent überel... az egyetemet, a leadandó anyagokat, a megírandó cikkeket, a nyelvtanulást. Persze ezek mind, nagyon sokat jelentenek és valahol ugyan akörül a tapasztalat körül forognak más-más minőségben, mégis, amikor azokon a helyeken járok, ahol Jézus élt, tanított... belépek egy fajta időtlen szférába (kairosz).

abu gosh

Péntek este elnéztünk Abu Goshba. Szégyenszemre az elmúlt két éves ittlétem alatt ez még egyszer sem esett meg. Igaz, hogy ezúttal este volt, meg, hogy csak a híres humus-t próbáltuk ki, vagyis, a nevezetes bencés kolostor ezúttal kimaradt, de így is nagy élmény volt. Abu Gosh azon kevés városka egyike, amely Jeruzsálem környékén megmaradt arabok lakta településként és híres arról, hogy az itteni arab és a környező zsidó lakosok évtizedek óta békében élnek egymás mellett. Erre jó példa, hogy a zsidó lakosság által is egyik legkedveltebb (és egyébként világszinten is az egyik legjobbnak tartott) humus-éttermet libanoni származású arabok üzemeltetik. Jeruzsálemtől nincs messze, így Loncyval is (aki most nem volt velünk) elhatároztuk, hogy még visszatérünk és valamikor nappal is szemügyre vesszük ezt a kis történelmi várost.

maria voce - egyetem

Múlt hét pénteken megérkezett Jeruzsálembe Maria Voce, a Fokolár (katolikus világmozgalom) elnöke, akit 2008 júliusában választották meg, miután Chiara Lubich a mozgalom alapítója 88 éves korában elhunyt. Arról már több bejegyzésben is írtam, hogy mit  jelent számomra ez a lelkiség, hogy miért meghatározó pontja az életemnek. Úgyhogy talán nem is kell hosszan magyaráznom, hogy miért sajátos élmény megélni itt Jeruzsálemben a Fokolár vezetőségének szentföldi látogatását. Római tanulmányaim alatt magam is betekinthettem közelebbről a Fokolár központi vezetésébe, és különböző területeket összefogó központok életébe, így a most érkező team nagy részét személyesen is jól ismerem. Ez duplán emeli az esemény fontosságát számomra. (a Fokolárról bővebben: www.focolare.org ) Amikor megkértek, hogy négy napig én legyek az egyik vezetője a csapatnak itt Galileától Jeruzsálemig, amikor is körbelátogatják a szent helyeket, először rendesen megremegett a lábam. Aztán azért próbáltam nyugtatni magam, hogy végül is csak egy világméretű vallási mozgalom válogatott vezetőinek kell beszélni, a kereszténység legszentebb helyeiről... miaznekem!
Közben elkezdődött a második félév, egész ígéretesnek tűnő kurzusokkal, kutatószemináriumokkal. Idén alkalmam lesz az iszlám forrásszövegeiben is elmerülni.... tiszta izgi! Közben sikerült elkészülnöm az otthonra írt publikációval is, úgyhogy most már csak a szemináriumi dolgozatok leadása van hátra!
A sok-sok "dolog" forgatagában próbálok azért nap mint nap megállni, elcsendesülni és egyszerűen rácsodálkozni arra, hogy mit jelent az "itt és most" Jeruzsálemben.