telefon

Néhány nappal ezelőtt, amikor az egyik leadandó munkám utolsó simításait végeztem, délután csörög a mobilom. Nagymamám volt az. Havonta egyszer fel szokott hívni, hogy rákérdezzen hogy vagyok, elmeséljen valamit, ami történt vele, s ennek megfelelően ezek a beszélgetések nem két percesek szoktak lenni, de nem is három... Ez szép, és az olykor felbukkanó generációs különbségekből vagy más adottságokból fakadó kihívások mellett is fontosak nekem ezek a telefonok. Egy nagymama igenis kincs és áldás!
A mostani telefon azonban egészen sajátos lenyomatot hagyott bennem. Felvettem, megörültem nagymamámnak, és szokás szerint beelőzve megkérdeztem, hogy hogy van. Röviden, egyszerűen válaszolt, hogy jól és ez hallatszott is a hangjából. Nyugodt és derűs volt. Majd ahelyett, hogy bármit is kérdezett volna, csak annyit mondott, hogy "felhívtalak, mert hiányoztál és hallani akartam a hangodat".   Aztán még néhány szót váltottunk, minden nagyobb diskurzus nélkül, majd elköszöntünk egymástól. Nem tudom, mikor jelentett utoljára ilyen sokat egy nagymamámtól elhangzó mondat. A nagymamám néhány ezer kilométerről felhívott, hogy elmondja ezt az egy mondatot. És bár soha nem volt kétségem afelől, amit elmondott, ez az egy mondat elég volt ahhoz, hogy megváltoztassa, és különös belső fénnyel töltse meg a napomat.