egy utazás története

Ennek az élményteli, sokrétű tapasztalatokkal áthatott argentin utamnak egy eleméről gondoltam még írni lezárásképpen, mégpedig magáról az utazásról. A tíz nap legmegpróbálóbb része volt az oda-visszaút Jeruzsálem és Buenos Aires között. Azt gondolom, nem feltétlen kellett volna, hogy így legyen, legalábbis 'normál' körülmények között jó néhány olyan faktor elkerülhető lett volna, melyek összegzése meglehetősen a negatív ingerküszöb alá gyúrta az utazás élményét. Most csak a repülőútra fókuszálok és hangsúlyozom, hogy leginkább tanulságképpen írom le, meg persze azért, mert valamilyen formán ez is részévé vált ennek a kalandnak. Fontos azt is hangsúlyoznom, hogy az utazás minden próbatétele messze elmarad azoktól a pozitív hatások és tapasztalatok sokaságától, amelyek egyedivé, hasznossá és kiemelkedően szép élménnyé varázsolták ezt az utat.

No, de lássuk az utazás árnyékait! Először is, az utazási iroda, amelyen keresztül a szervezők a repjegyeket foglalták, az El-Al izraeli légitársaság ajánlatát találta a legkedvezőbbnek. Az El-Al-lal szemben nagyon komoly fenntartásaim voltak, főleg személyes élménybeszámolók alapján. Miért is? Leginkább, a megítélésem szerinti túlzott biztonsági herce-hurcák miatt, melyek olykor gátlástalanul lépik át az utazók méltóságának és személyiségjogainak korlátait: cumbájspíl kapcsolatok, facebook, laptop, mobilok átfésülése... Ezért el is határoztam, már elég régen, hogy soha nem veszek és vetetek az El-Al járataira jegyet. Mivel a jegyeket azonban nem én fizettem és intéztem jelen esetben, nagyon nem volt más választás, mint elfogadni azt, ami megvevődött.

Az első lépés viszonylag pozitív volt, miután TelAviv-ban ugyanazon a biztonsági procedúrán kellet csupán átbajlódni, amely minden más járat esetében is várt volna rám. A következő mozzanat már tartogatott némi meglepetést. Közölték ugyanis, hogy a Madrid-Buenos Aires útra áttettek bennünket az eredetileg foglalt Air Europa járatáról az Iberia járatára, ránk sózva így plusz két és fél óra várakozást. Mindezt minden magyarázat nélkül. Tudni kell, hogy az egész út az El-Al ügyéntézése alá esett, mégsem tudott/akart egyetlen El-Al illetékes sem magyarázatot adni. Az út az El-Al Tel-Aviv - Madrid járatán egész kényelmes volt, normális elláttással és szolgáltatással. Lehetett olvasáshoz zenét hallgatni, vagy éppen filmet nézni (még ha nem is volt filmválasztási lehetőség, és nem volt saját monitor, de öt-hat ülésenként közös, felülről lehajtott képernyőkön ment film). Egy erős közepes osztályzatot mindenképp kiérdemel az El-Al saját járata a Madridig tartó úton, s ez sokkal jobb, mint amilyenre számítottam. Ez a négy órás út azonban csak az utazás kisebbik része volt, ami után következett a 12 órás nyűglődés az Iberia járat AirBus-ának fedélzetén. Itt most eléggé le kell csavarnom magam, hogy ne szitokszavak közepette írjak róluk. A lényeg röviden: abszurd módon a hely szűkösebb volt , mint a TA-Madrid úton (ami többek közt azt jelentette, hogy 12 órán keresztül nem tudtam rendesen kinyújtani a lábam, hacsak nem amikor kikászálódtam mosdóba), 12 óra alatt egyszer voltak képesek normális (teljes) menüt felszolgálni, a vége felé pedig valami kekszet és teát. A közös lehajtott monitorokon két film ment periodikusan 12 órán keresztül, úgyhogy maradt az olvasás. Éjszakai út volt, így a gyenge megvilágításba hamar belefáradtam.
A visszaút BA-ből Madridba, amely immár az általam komoly reménységgel várt Air Europa járatán zajlott, szinte ugyanez volt pepitában. A különbség csupán annyi volt, hogy kétszer szolgáltak fel rendes ételt, cserébe viszont semmilyen film, zene, vagy monitor nem volt, mondván, hogy kipurcant a rendszer és 'ez van'. Ráadásul sikerült a wc melletti helyeket megkapnunk, így 12 órán keresztül percenként hallgathattam, amint az ajtót ki-be csapkodják 30 cm-re tőlem, mindenféle kellemes, gyomorforgató illatáradattal kísérve.
A madridi átszállásnál az El-Al persze külön biztonsági vizsgálatot tartott, amely nem volt más, mint amilyet Tel-Aviv-ban már megszokhattam. Az El-Al saját járata mindezek után megváltás volt a Madrid-TA út folyamán. Az már csak hab a tortán, hogy a visszaúton sikeresen elkeverték a feladott poggyászom, amely így csak néhány nappal később érte utol az akkorra lenyugodott és éppen egy csoporttal már úton lévő gazdáját. A személyzet készségessége mindkét spanyol járaton a zéró felé konvergált.

Kicsit talán furcsának tűnhet, hogy egy jól sikerült és mindenképpen kitüntetésként megélt utazás kapcsán miért írok minderről. Lehetne éppenséggel nyelni egyet, és csak a szépre, jóra emlékezni. Ez teljes mértékben igaz. Ugyanakkor felháborítónak tartom, hogy egy olcsónak még relatíve sem nevezhető repülőjegy áráért mindezt meg lehet csinálni, amit velünk megcsináltak ezen az úton. Fontosnak tartom ilyen esetben megtenni, amit lehet, hogy ilyet senki, semmilyen társaság ne engedhessen meg magának, még akkor se, ha ez az utazás, minden velejárójával együtt is, egy összességében pozitív élménynek és tapasztalatnak vált a kerettörténetévé.

Nem gondolom, hogy ezek lennének a legsúlyosabb problémák akkor, amikor emberek éheznek, halálos betegségekben szenvednek, vagy más, ennél sokkal megterhelőbb traumákat élnek át. Azonban az egész fent elmesélt történet, véleményem szerint, egy általános, mögöttesen meghúzódó problémára mutat rá: a személyes figyelem hiányára. Sok hiba és probléma egy ilyen esetben elnézhetőbb, megérthetőbb, sőt talán más végkicsengése is lehetne, ha azt tapasztalnám, hogy ez valakit érdekel; hogy ha valaki azt mondaná: 'sajnáljuk és mindent megteszünk, hogy ezt kompenzáljuk, vagy, hogy ez máskor ne így legyen...' De ebben a történetben éppen azt tapasztaltam, hogy senkit az égvilágon nem érdekel, hogy én a 12 órás repülőút után milyen szájízzel fogom elhagyni a repülőt. Ez pedig a közönynek és érdektelenségnek egy olyan fertőző jelenségére utal, amely meggyőződésem, hogy sok világszintű krízis mélyén ott húzódik.

A tanulság pedig: egy tizenkétezer kilométeres kiruccanás lehet, hogy megér egy kis töprengést azon, hogy milyen társaságra bízza valaki az útját.