egy csendes szombat délután

Egy jó másfél hete kijöttem az egyetem mellé, hogy egy picit egyedül legyek és elmerüljek Jeruzsálem látványában innen a Mount Scopus-ról. Szombat lévén nem sokan lófrálnak ilyenkor errefelé, tehát pont alkalmasnak tűnt az idő. Éppen csak kezdtem élvezni a látványt, amikor egy nálam nem sokkal fiatalabb helybéli leült nem messze tőlem. Sejtettem, hogy annyi a meghitt egyedüllétnek. S valóban, néhány perc múlva társalogni kezdtünk. A társalgás sajátossága volt, hogy ő csak arabul és héberül beszélt, én pedig az utóbbival épphogy csak ismerkedő szinten álltam. Őt azonban láthatóan nem hozta zavarba ez az aprócska tényező, és igazi arabos lendülettel kezdte megosztani velem profetikus nézeteit a világról és az itteni folyamatokról. Amikor érzékelte, hogy pusztán csekély hányadát sikerült fognom mindannak, amit próbált velem megértetni, rákérdezett, hogy honnét is keveredtem tulajdonképpen ide. Ha rosszabb passzban, és a kellő szókincs birtokában lettem volna, valószínűleg elintéztem volna egy "Mi közöd hozzá?"-val. Ezúttal azonban, amíg azon morfondíroztam, hogy mit is akar tulajdonképpen, összeszedve minden addig szerzett héber tudásomat, meséltem neki arról, hogy merről jövök és mi járatban vagyok errefelé. Majd én is megkérdeztem hogy kiféle, miféle? Kezdtem élvezni, ahogyan az elmúlt hetekben szerzett nyelvtudásom szép lassan kibontakozik és hogy így egyre több mindent kezdek megérteni. Miután mesélt a családjáról (megtudtam, hogy muszlimok), a munkájáról, hamar a vallásra, vallásokra és a béke összetett kérdésére terelődött a szó. A beszélgetés végső konklúzióját egyszerűen így tudnám megfogalmazni: mindenki a békét szeretné, mégis szinte lehetetlennek látszik annak elérése. Rendes, tiszta szemű srác volt. Így utólag nem is bántam, hogy "megzavarta" a csendes délutánomat.
Csak később gondolkoztam el azon, vajon milyen gyakran esik meg, hogy egy muszlim és egy keresztény héberül beszélgetnek a békéről.

a genezáreti kövek

kontemplatív körutazás

Két hete ellátogattunk Názáretbe. Claudio-nak éppen ott volt dolga, én pedig elkísértem. Első alkalom, hogy eljutottam Jézus életének, felnőttévállásának ezen központi helyszínére. Összességében elég rövid út volt, mégis jó volt megállni és elképzelni, hogy milyenek lehettek Jézus "nem nyilvános" évei. Hogyan élhetett családjával, Máriával, Józseffel... milyen volt a kapcsolata az emberekkel. Hogyan dolgozott? (Jó esély van arra, hogy felnőttként ő maga is kétkezi munkát végzett.) Ezekről az évekről nem sokat írnak az evangelisták... Azon túl, hogy Jézus nyilvános működéséből sok mindenre lehet következtetni a csendesebb éveit illetően is, örülök, hogy az evangéliumok szerzői hagytak egyfajta kreatív szabadságot, hogy magunk képzeljük el és bontsuk ki mindazt, amit Lukács evangelista így foglal össze: "Jézus pedig növekedett bölcsességben, korban és kedvességben Isten és az emberek előtt."

A múlt héten szintén északra utaztunk, és ezúttal megálltunk a Genezáreti tó partjánál is, azon a helyen, amelyet a hagyomány a Jézus feltámadása utáni, János evangelista által bemutatott epizódhoz köt. A feltámadás utáni jelenetek közül ez különösen is közel áll hozzám. Itt került sor arra a híres párbeszédre, melyben Jézus megkérdezi Pétert: "Jobban szeretsz-e engem...?" Nem sokkal később képbe kerül a "szeretett tanítvány" is, aki az utolsó vacsorán Jézus vállára hajtja fejét. És van itt egy teljességében emberi (talán szomatikusnak is mondható) epizód is, amely számomra egészen közelivé teszi ezt a helyet. Mégpedig az, hogy Jézus halat és kenyeret készített (sütött?) az apostoloknak, akik a bárkán dolgoztak. Érzékeny figyelmességről tesz tanúságot.
Nem tudni, hogy valóban ezeknél a köveknél történt-e mindez. Talán igen, talán nem. A hagyomány ide köti. Az azonban valószínű, hogy, ha valóban megtörtént valami hasonló, az valahol itt lehetett. Jó volt így, ezen a helyszínen átelmélkedni ezt a részt (Jn21) és így hallgatni a tó csendes hullámait, érezni illatát és szemlélni Jézus feltámadásának egyik írásban rögzített eseménytanúját, benne azt a bizonyos titkot, magát a feltámadást, amely emberek millióinak jelentették és jelentik mai napig az Örömhírt, életük értelmének és reményének forrását.

egy kis személyiségfejlődés a kamerák árnyékában

Mindig irigyeltem azokat, akik spontán módon, nyomdakészen képesek megszólalni egy-egy témakörben. Bár tudom, hogy egyeseknél ez hosszú évek alatt forrja ki magát rutinná, másoknak pedig egyszerűen csak megadatott, hogy röviden, összefüggően, informatívan és lényegretörően tudjanak spontán megnyilatkozni egy adott kérdésben. Persze nyilván ez a műfaj is szerteágazó… A múlt héten részt vettem egy vallásközi szimpóziumon (amint arról röviden írtam is), s az utolsó nap egyik szünetében felkértek egy rövid, kb egyperces interjúra. Mivel a találkozóról szóló video-összeállításra készül az anyag, megnyugtattak, hogy magyarul is beszélhetek. Danke schön! Egyszer, kb két évvel ezelőtt, hasonló helyzetben már fürödtem be ilyennel, akkor ki is hagyták a végső anyagból. No, de azóta lefolyt néhány köbméter víz a Dunán, úgyhogy bevállaltam. Előttem néhány rutinosabb közéleti személyiség volt soron, úgyhogy volt időm alaposan megfigyelni őket (fejmozgás, gesztikuláció…) és mellette összekaparászni magamban néhány értelmes mondatot arról, hogy a szimpózium kapcsán miben látok reményt az adott vallásközi dialógus (zsidó-keresztény párbeszéd) jövőjét illetően (ez volt ugyanis a megválaszolandó kérdés). Mindezt lehetőleg egy percen belül. Mire nagyjából össze is állt, hogy mit akarok átadni, már jeleztek is, hogy rajtam a sor. Hát rajta… A gyomrom lényegesen kisebb mértékben lüktetett, mint azt vártam és ez pont elég volt ahhoz, hogy a teljes nyugodtság és hidegvér látszatát keltsem. Ennek megfelelően sikerült is egy pöpec rutinos beállást produkálnom, amely mellett még Obama is elbújhat. Jön is a kérdés, én pedig egy rejtett levegővételt követően nekileselkedek. Szépen füzögetem a mondandómat, mire kb. a felénél észreveszem, hogy két gondolati egységet sikerült totál értelmetlenül összekapcsolnom. És ezen a ponton megtörtént a csoda: Nem blokkoltam le! és nem zavarodtam bele! az egész pereputtyába, hanem gördülékenyen, mintha misem történt volna végigvittem speechet. A végén a riporter és az operatőr meg is jegyezték, hogy bár egy kukkot sem értettek, de érzésük szerint nagyon jól sikerült és hogy érzékelhetően élő volt a beszéd-dinamikám. Ezért már megérte, gondoltam. A hivatalos tolmácsasszisztensek már nagyobb gondban lesznek, hogy miként vágják meg ezt az egy perces anyagot (a riportokat ugyanis alámondással fordítják majd az összeállításban), úgyhogy az is lehet, hogy végül megvétózzák.

De a lényeg talán nem is ez, hanem sokkal inkább az, hogy mindezt miként éltem meg és, hogy ez a tapasztalat, miként segít(ett) a növekedésben. Mert hiszem, hogy minden kudarcélmény segít(het)i a növekedést és az érettebbé válást. Rögtön az interjú után, néhány percig, valami olyasmi dolgozott bennem, hogy „Még egy ilyen kis pitiáner interjút sem tudok összehozni…?” (ugye a negatív önbecsülés! egy kis perfekcionista teljesítménykényszerrel vegyítve) Ezen a ponton azonban, (hohó, és itt jön a növekedés) egy óriási felfedezésre tettem szert: tudniillik, hogy itt történt valami, ami sokkal több és értékesebb annál, minthogy két gondolati egységet nem sikerült értelmesen összefűzni; mégpedig az, hogy NEM blokkoltam le. Nem is olyan rég a vatikáni rádiónak csak úgy vállaltam el egy eseménybeszámolót, hogy papírról olvastam be (húgicám le is buktatott), most pedig kamera előtt, szabad stílusban sikerült gördülékenyen végigvinnem egy rövid gondolatmenetet. Hát nem zseniális! Ebbe belegondolva (mármint, hogy a retorikai készségem legalább egyes jegyeiben micsoda fejlődés tapasztalható) kb annak a sikerélménynek az öröme járt át, mint amikor öt évesen először sikerült önállóan megkötnöm a cipőfűzőt, vagy amikor először sikerült a kerékpáron maradnom pótkerék nélkül… Mivel alapvetően a mondanivalóm is ült (szerintem), kíváncsi vagyok, hogy végül bekerül-e az összeállításba, és ha igen, milyen formában. Ha azonban mégsem, akkor is mindenképp megérte és örülök, hogy bevállaltam.