2011. május 22., vasárnap

viskó

Nyáron, amikor otthon jártam többen lelkesen meséltek a "Viskó"-ról és hát mitagadás, felkeltette az érdeklődésem, főleg azután, hogy a jezsuiták blogján is olvastam róla. November tájékán kedves húgicám el is küldte a könyvet az egyik barát-házaspárral, akik éppen erre vetődtek, azonban csak három hónapja jutottam oda, hogy átrágjam magam rajta, most pedig, hogy röviden reflektáljak is rá. Mivel a kipreparált könyvet most éppen kölcsönadtam, így tényleg csak az emlékeimből tudom kipecázni, hogy W.P. Young regénye, hogyan hatott rám.
A regény egy sebzett családból (alkoholista apa) felnőtt, középkorú családapává lett férfi tragédiáját és gyógyulását mutatja be. Szeretett, legkisebb lánya egy brutális gyilkosság áldozatává válik, s ez az esemény egy múlni nemakaró mély szomorúság formájában rátelepszik egész életére, kapcsolataira. Néhány évvel a tragédia után kap egy üzenetet, melyet mintha maga Isten írta volna személyesen neki, s ez újra elvezeti őt a gyilkosság helyszínére, a viskóba. Itt pedig megtörténik az, amit maga sem igazán mert hinni: találkozik Istennel, akivel szóba elegyed és túl azon, hogy számos kérdésre kap választ, ez a találkozás a gyógyulást jelenti számára.
A regény kétség kívül gondolatébresztő és provokatív. Azt máig nem értem, hogy miért kell felhívni az olvasó figyelmét arra, hogy regényről és nem pedig teológiai értekezésről van szó, hiszen teljesen világos, hogy egy szubjektív/tapasztalati teológiai reflexióról van szó, még akkor is, ha annak nyelvi és fogalmi keretei közelebb állnak az amerikai ponyvairodalom műfajához, mint a rahneri transzcendentál-filozófiához. Véleményem szerint ez legitim, sőt ez az, ami egy sajátos élményt kölcsönöz a regénynek, hiszen szépirodalmilag messze nem veri ki a biztosítékot. Elég hamar kiérezni a protestáns teológia jellemvonásait, illetve a főként pünkösdista/karizmatikus szabadegyházak tapasztalatát, üzenetét, s nyelvezetét. Figyelemre méltó, és számomra talán a leginkább imponáló dimenzió a regényben, a mű lélektani dinamikája. Soha nem volt alkalmam még részt venni biblio-drámán, vagy bármilyen pszichodrámán, ahol előkerül a kérdés, hogy milyennek látom Istent, de én valahogy ilyennek képzelek el egy biblo- vagy pszichodrámát, mint ahogy a mű bemutatja a főhős találkozását Istennel. Az Istennel való személyes találkozás ugyanis mindig egy mélyen szubjektív tapasztalat, ami aztán képes egy átfogó olvasati kulcsot adni az életünk, a kapcsolataink mindennapi értelmezéséhez, sőt a hit rendszerezettebb értelmezése mögött is gyakran ott húzódik személyes istenélményünk, illetve az Istenről alkotott képünk/képeink. Találónak éreztem azt a formabontó megközelítést, amellyel a szerző igyekszik bemutatni a Szentháromság misztériumát, annak belső dinamizmusát, életét... (az "Atya" például egy telt fekete asszony képében jelenik meg, felszabadítva az olvasót bizonyos sztereotípiáktól.) A regényben nagyon erősek az érzelmekre ható effektek, így nem csodálkoznék azon, ha az észak-európai férfi társadalom körében például nem ez a könyv lenne a kocsmai beszédtéma. Ugyanakkor nem volt az a benyomásom, hogy ezekkel az érzelmi hatásokkal öncélúan dolgozik az író, így azért nem sorolnám a csöpögős és giccsesen szentimentális kategóriába, ahogy azt számos kritikus teszi.
A regény teológiai üzenetének jó néhány pontja van, amiről mást gondolok, mint a szerző (egyháztani megfontolások, a hierarchia kérdése...), azonban ez számomra nem von le semmit abból, hogy egy csodálatosan szép Istenkép tárul elénk, amely közel áll ahhoz az Istenhez, akit mindezidáig magam is megismertem.
Hiszem, hogy a személyes istenélmény, az olyas valami, amely - különösen ha az egy konkrét tapasztalathoz kötődik - egyszer csak "megtörténik", anélkül, hogy tudnánk miért akkor, miért úgy... Ilyenkor mintha egyszerre sikerülne a maga egészében látni és szemlélni a világot, különösebb racionális fejtegetések nélkül. Páratlan harmónia, béke, összhang "integrált" tapasztalataként tölt el a bizonyosság, hogy "találkoztam Istennel" és onnantól kezdve ez végigkíséri az egész életet. A pszichológiai szakirodalomban sem ismeretlen egyébként ez a jelenség, még ha árnyaltabb formában is. Verena Kast és Abraham Maslow is beszélnek az ún. óceán-élményről, amely szintén ezt a tapasztalatot próbálja leírni.
Érdekes volt olvasni, a Viskóról szóló blogbejegyzéseket, kommenteket. Sokan vannak, akiknek a gyomra nehezen veszi be ezt a fajta nyelvezetet és a "bratyizós" Isten képét (ahogyan a jezsu-blogon fogalmazott valaki). Kétségtelen, hogy nem árt némi előtapasztalat és egy nyitott szív hozzá, hogy valakit közelebb vigyen Istenhez ez az olvasmány.
Én mindenképp azok közé tartozom, akik összességében épültek belőle és akiket megerősített a könyv.
Jó olvasást!

4 megjegyzés:

m írta...

Végre egy olyan bejegyzés a "Viskó" - ról, aki képes néhány dologtól elvonatkoztatva mérlegelni annak tartalmát és mondanivalóját! Már sokat gondolkodtam azon, hogy vajon velem lehet-e a baj, hogy nem látom ennyire borúsan a helyzetet, mint ahogyan azt sok kritikus is leírta, de a bejegyzésed kicsit megnyugtatott :)

Nekem az tetszett benne nagyon, ahogyan közel hozta Young a Szentháromságot, és nem holmi megfoghatatlan dologként art le. A megbocsátásról szóló rész szintén ilyen élmény volt, mert nagyon reálisan mutatta be, hogy az emberben milyen indulatok és folyamatok vannak, ami teljesen természetes. Ez leginkább azoknak lenne hasznos, akik magukat hiteles és példamutató keresztényeknek tartják, képesek mindenkit szeretni, közben magukba fojtanak minden indulatot.

Egyszóval, örültem a bejegyzésnek :)

bl írta...

örülök, hogy tetszett a könyv. megnyugtat, hogy nem vagyok egyedül :)

Loncy írta...

Én a Te javaslatodra olvastam el, mert máskülönben kicsit idegenkedem az ilyesmiktől. és hálás vagyok érte. köszi!

Nekem azt hiszem, alapvetően tetszett. mondjuk nekem ez a nagyon sok nevetgélés volt az, ami inkább zavart, és nem annyira az egyházról alkotott véleménye ;-) de ami igazán tetszett benne, az az, amit Te is írsz, minthogy vállalja, hogy az Atya egy fekete NŐ legyen, sztem ez vagány; vagy az, hogy a főszereplő azáltal kezd el gyógyulni, hogy személyesen találkozik Istennel... és amit még én kiemelnék az az, hogy az Atya is 'sebzett'. Múltkorában olvastam vmit, ami pont erről szólt, hogy milyen az az Atya, akár istenként is, aki feláldozza a saját fiát. és nekem tetszik ez a válasz, hogy Jézus fájdalma, nemcsak Jézus fájdalma, hanem az Övé is, ahogy a mi fájdalmunk sem, csak a mienk...

bl írta...

Tetszik a felvetés, hogy az Atya is sebzett. Ez valahogy el is kerülte a figyelmemet a könyvben. Pedig tényleg így van, hisz a bemutatott szentháromságos logikából valóban az jön át, hogy nincs olyan seb és fájdalom, amely ne sebezné az Atyát és ne okozna fájdalmat neki. Ezt a megközelítést nagyon közel érzem magamhoz. Köszi, tök jó, hogy megírtad!