egy nap alatt a balaton körül

Csütörtökön Tamással és Endrével egyhuzamban körbetekertük a Balatont. Megállásokkal együtt tizennégy órát voltunk úton és a 9,6 órás a tiszta menetidőt 20,5-ös átlaggal hoztuk. Júniusban ugyan ezt az utat három nap alatt tettük meg egy másik barátommal, s ekkor támadt az a gondolatom, hogy ezt a kört huszonnégy órán belül is le lehetne tekerni valamikor. Nem sejtettem, hogy két hónapra rá sikerül is két lelkes társra akadnom. Hát sikerült és le is tekertük. Reggel hatkor indultunk Balatonszemesről Keszthely felé és az első hetvenöt kilométert megállás nélkül, huszonöt km/ó-ás átlaggal tudtuk teljesíteni, ami felül múlta eredeti számításainkat. Ezúttal – nem úgy mint két hónapja – sikerült ellenállni annak a huszonöt-harminc kilométeres, csalogató kitérőnek, amely a kijelölt kerékpárútvonal mentén visz fel a badacsonyi „hegyeken” keresztül a káli medencébe, majd kanyarodik vissza Zánkánál a partra. Persze aztán lent is volt kijelölt út, amit elfelejtettek jelezni… Száz és százharminc kilométer között éreztem egy holtpontot, amikor keményen elgondolkoztam, azon, hogy jó ötlet volt-e minden felkészülés nélkül nekivágni ennek a körnek. A tavasszal futott római maraton óta sikerült azért egy rendszerességet tartanom sportban, ez azonban utóbbi hónapban csupán egy-két alakalom/hétre csökkent…. A holtponton való átlendülés után azonban már éreztem, hogy ez meg lesz és ennek megfelelően –kellő szénhidrátbevitel mellett – tudtuk a 22-23-as átlagot tartani. Talán banális, de nagy élmény volt 19.55 órakor begurulni Szemesen arra pontra, ahonnét aznap reggel elindultunk. A Magyar Tenger körül kiépített kerékpárútról őszintén szólva vegyes érzések kavarognak bennem. A múltkori három napos kerülés után mindenkinek dicshimnuszokat zengtem arról, hogy helyenként milyen jól kiépítették a bringautat, és hogy összességében egész jól lehet haladni végig a Balaton körül. Most, hogy lényegesen intenzívebb tempóban próbáltunk tekerni, már nem vettem olyan nagy ujjongással a kilencven fokos kanyarokat, meg az északi part – olykor teljesen felesleges – cikk-cakkjait a part és az országút között. Összességében azonban bátran állíthatom, hogy a Balatont, még a néhol töredezett úton is érdemes megkerülni.

szülinapi kórus

Ma 19.00-órakor volt ötvennégy éve annak, hogy édesanyám meglátta a napvilágot. Ennek előestéjét tegnap meg is ünnepeltük szűk családi körben. Apunak és Szilvinek sikerült anyu előtt hazaérniük, így az a merész ötletem támadt, hogy gitáros kísérettel összehozzuk a kis családi kórust, és Halász Jutka klasszikusan ideillő számát betanuljuk. Kis vonakodás után beadták a derekukat és megeresztettük, ami kifért. Meglepődtem, hogy hugicámnak is milyen jó hangja van. Kis próba után, amikor anyu hazaért és belépett, mi rázendítettünk. Az asztal persze már meg volt terítve, anyu persze minderre nem számított és mindezeknek egyenes következményeként nem maradhattak el a meglepődött mosollyal párosult könnycseppek… Aztán vacsora, beszélgetés és egy kis csemegézés a családi filmarchívumból, amelynek nagy részét már sikerült bedigitalizálnom az elmúlt napokban… Persze vacsi közben nem kevés érzelmekkel telített dinamizmussal tettünk egy kis kitérőt, rávetődve a politika és sport viszonyára a pekingi olimpia fényében. Régen tartottam az ilyen jellegű vitáktól, most azonban sokkal inkább kihívásnak érzetem, hiszen meg kell tanulnunk érdemi vitát (vagy sokkal inkább párbeszédet) folytatni olyan kérdésekről, családon belül is, ahol nyilvánvaló nézetkülönbségek vannak. A racionális megítélés és az érzelmek kettéválasztásáról persze könnyebb írni, mint azt ideális formájában megvalósítani (és ezt magamban is tapasztalom)… ezért is jók az ilyen kis gyakorlatok. Az est szép, családi hangulatát ez inkább azonban csak színesítette és sikerült nem megtörni. Vasárnap összejön a tágabb családi kör és a kórus várhatóan ismét felcsendül.

valóságértelmezés a hit és tudmány fényében

A múlt héten végre volt időm egy zseniálisan jó összefoglaló kis könyvnek (Interpretazione del reale tra scienza e teologia Citta Nuova, 2007. Roma) a végére érni, melyben Sergio Rondinara taglalja a hit és a tudomány egymáshoz való viszonyát. Rondinara végzettségét tekintve atomfizikus, de mindemellett szaklicenciátust (mastert) szerzett a római Gregorianán filozófiából és teológiából is. Az Istenhit és a tudomány kapcsolatáról, összeegyeztethetőségéről már tucatnyi irodalom jelent meg, mégis kevés olyan, amelyek a felmerülő kérdések megvilágításán túl képesek elfogadható alternatívát nyújtani akár a hittel, akár a különböző tudományokkal foglalkozók számára. A szerzőnek szerintem jól sikerült egy átfogó történeti betekintést adnia arról, hogy mi volt az alapja az (anyagvilággal foglalkozó) tudomány és a természetfeletti létbe vetett hit egységének és szétválásának, illetve, hogy melyek azok a mozgatórugók, amelyek mentén megfogalmazódik a hit és a tudomány közti „párbeszéd” igénye napjainkban.

egy híján harminc

A héten leruccantam Balatonszemesre szüleimhez és ennek bő három, együttöltött nap lett a gyümölcse. Lévén, hogy hét éve már jórészt nem itthon lakom, ritkán adódnak ilyen alkalmak, amikor így picit is hosszabb időre együtt lehetünk. Hétfőn ünnepelték huszonkilencedik házassági évfordulójukat. Örültem, hogy ennek az ünnepnek most nem pusztán egy rövid telefon, vagy sms erejéig lehettem részese, hanem személyesen is átölelhettem őket. Jókat beszélgettünk, strandoltunk, olimpiát néztünk, sokat nevettünk és persze a nosztalgiázgatásnak is megvolt a helye. Szerdán anyu verhetetlen pacalpörköltet hozott össze. Apuval nem hagyhattuk ki a szokásos teniszt, sőt a helyi teniszpályás, még a technikám finomítgatásában is segített. Azt talán csak ritkán érzékeljük, hogy mennyire fontos pillanatok is ezek. Rácsodálkoztam szüleim házasságának közel harminc évére, amelynek huszonhét ill. huszonhat éves részhalmazát tesszük ki húgommal. Egyszerűen csak örülök annak, hogy ők a szüleim, hálával gondolok mindarra, amit gondoskodásban, szeretetben kaptam tőlük, és csak drukkolni tudok, hogy ebben a nem is annyira egyszerű világunkban, vezető üzletemberekként is, tudják felismerni azokat a kihívásokat, melyeket az élet még tartogat számukra. Remélem a legközelebbi alkalomra Szilvi húgom is el tud szabadulni a KKKI mikroszkópjai mögül…

generációk találkozása

Délelőtt az egyik, még Rómában leadott dolgozatomon finomítgattam egy kicsit... Szeretném itthon is véleményeztetni néhányakkal. Ehhez természetesen még magyarul is össze kellene foglalnom a dolgozat ívének főbb pontjait. Valaki azt mondta, hogy az igazán nagy alkotások lényegét egy mondatban meg lehet fogalmazni. Ettől még megnyugtatóan távol vagyok, de a konvergencia program azért már folyamatban van. Délután a Várban volt dolgom, s ezt kihasználva beugrottam egy barátomhoz, akivel már közel három éve nem láttuk egymást. A "Na és mi van veled?" kérdést alaposan körbejártuk bő két órán keresztül. Ő jelenleg a budavári plébánia káplánja, ami annyit tesz, hogy főként fiatalokkal, jegyesekkel, fiatal házasokkal foglalkozik és, meg kell vallani, annak ellenére, hogy a magyarországi turizmus egyik gócpontjában vannak, egészen szép kis közösségi élet vert gyökeret.
A következő állomás nagymamám volt, akihez át is zötykölődtem egy sárga Simens szardíniadobozon. Mit is tehet egy nagymama, amikor "kicsi", huszonhét éves unokája meglátogatja? Hát örül. Ennek az örömnek főbb vonásai a "kisunokában" is megmutatkoztak. Két perc múlva persze már nagymamám Bernstein pianínóját koptattam. Ez nem ritka az utóbbi napokban, ugyanis amellett, hogy szépen be lett hangolva ez a finom hangszer, felfedeztem, hogy a gitáros akkordkíséretek alapján egészen jól megy a billentyűs akkordkíséret is. Egy rövid szomszédboldogító gyakorlás után megveregettem a vállamat, majd beültünk nagymamámmal a kocsiba és irány Szentendre. Ahogy jöttünk az úton, az életéről mesélt. Előkerültek olyan epizódok, melyeket már sokszor hallottam... közben halkan a Juventus rádió szólt és amikor az egyik kedvenc számomra lettem figyelmes, már azon voltam, hogy minden cselt bevetve, a legkisebb feltűnést is elkerülve - szelíd jelzésértekkel - felhangosítsam a rádiót. Ekkor azonban másodpercek tördéke alatt futott át rajtam, hogy az adott helyzetben a legjobb Leonard Cohen szám sem ér annyit, mint bármelyik (akárhányszor is hallott) történet, amelyet nagymamám egyszerűen csak el akar mesélni. A generációk találkozásában, ha nem is mindig tűnik egyszerűnek, megmutatkozik valami egyedien szép, amire olykor sikerül rácsodálkoznom is.

itthon

Egy intenzív római év után (záródolgozat, stb.) most újra itthon vagyok. Július elején Balatont kerültünk, mégpedig kerékpárral, utána Brassóban voltam egy papszentelésen, majd pedig Salzburgban másztuk a hegyeket. Most néhány napja itthon fárasztom szüleimet Szentendrén, de már el is menekültek két hétre a Balcsira, úgyhogy egyedül uralom a terepet. Azt hiszem, nem ússzák meg (már mint szüleim), hogy hamarosan én is utánuk menjek pár napra Szemesre. Év közben úgyis keveset látjuk egymást (három éve tanulok Rómában), ilyenkor pedig egyszerűen csak örülünk egymásnak… Ennek is meg van a helye. Ezekben a nyugodtabb napokban tudok sort keríteni rég nem látott barátaimmal is, egy-egy sörre, pizzára, filmre, és ami a legfontosabb, éjszakákba nyúló beszélgetésekre. Jó itthon.

tenisz

Ma végre, hosszú idő után egy jót teniszeztünk Lóci barátommal. Még egy rezgéscsillapítót is kaptam az ütőmre.