nagycsütörtök

Tegnap, Nagycsütörtökön beléptünk a szent három napba, ahogy katolikus berkekben nevezzük a húsvéti feltámadás ünnepét megelőző három napot. Jézus életének, szenvedéstörténetének több epizódja kötődik ennek a napnak az ünnepéhez: a tanítványok lábmosása, az eucharistia megalapítása, az új parancs, valamint Jézus elfogása az Olajfák hegyén... Ezek az események két fő helyszín, az utolsó vacsora terme és Getsemane kert köré csoportosulnak . Az előzőről, vagyis hogy Jézus és a tizenkét apostol pontosan hol fogyasztották el a pászka-vacsorát nincs sok érdemben használható információnk. A legrégebbi hagyomány, bizánci (egyesek szerint mégrégebbi) korra nyúlik vissza, s eszerint a mai Sion hegyen volt az az épület, ahol megülték az akkori szokás szerinti peszach-szédert. (Ma a Sion hegyen egy tizenötödik századi épületben emlékeznek meg az utolsó vacsora momentumára). A másik releváns helyszín, a Getsemane kert esetében, már sokkal egyértelműbben behatárolható, hogy az Olajfák hegyének mely részéről lehetett szó. Jézus korában Jeruzsálem méretei a mai Óvároséhoz közelítettek, még ha máshol húzódó a városfalakkal is, s éppen ezért számomra irreleváns, hogy az akkori város melyik pontján is volt pontosan az utolsó vacsora, hisz a lényeg, hogy itt volt Jeruzsálemben.
Amint írtam, tavaly és tavalyelőtt mindig sikerült leülnöm egy órás elmélkedésre az utolsó vacsorára emlékező épület "felső termében", amelyet háromszor nyitnak ki egy évben. Idén ez nem így történt, mivel mire odaértem, már sikerült bezárniuk. Így az alsó teremben tudtam leülni néhány percre, elcsendesülni és imádkozni. A sok látogató és zarándok ellenére, is jó volt ott lenni.
             Nem sokkal ezután pedig Loncyval bementünk az utolsó vacsora terme melletti Dormitio bazilikába, hogy közösen imádkozzunk. Ami akkor történt, az olyas valami volt, amire egyáltalán nem számítottam. Közel háromnegyed órán keresztül imádkoztunk, s különös módon éreztem meg Isten közelségét. Mint megtudtam Loncy is valami hasonlót érzett. Azt hiszem, hogy ezek azok a ritka pillanatok, amelyeket nem lehet előre eltervezni, kiböjtölni, s főleg nem kiérdemelni. Egyszerűen csak megtörténnek, betöltenek, fényt és meleget adnak... amikor az életet és a világot egy egészként, sajátos harmóniában és integritásban vagyunk képesek látni néhány pillanat erejéig. Amikor Isten ad valami átélhetőt és megtapasztalhatót önmagából, s így nemcsak a hit, hanem a tapasztalat szintjén is jelenvalóvá válik.
Bár már nem volt sok erőnk ezután az élmény után, még visszamentünk egy picit az utolsó vacsora termébe, s az odakötődő eseményeket olvasgattuk a Szentírásból.
Az esti ünnepélyes, s egyben családias liturgia segített közel kerülni ahhoz, hogy az utolsó vacsora, miként válhat az életem mindennapjait átjáró valósággá, közösségi szinten is. Talán a legjobban most ez a kép ragadott meg: Jézus megmosta tanítványai lábát. Mire hív ez az én személyes életemben? Sokat tűnődtem, tűnődök ezen.
A liturgia után pedig kimentünk az résztvevők egy részével a Getsemane kertbe, majd átvonultunk - immár az összegyűlt, több száz fős imádkozó csoporttal - a Szt Peter in Gallicantu nevű helyre, ahol a hagyomány szerint Jézust fogva tartották az első éjjel, és ahol Péter elárulta Jézust, mielőtt a kakas szólt. Van valami egészen megdöbbentő ott állni az olajfák között és szemlélni Jézust. Azt a Jézust, aki jobban, mint bármikor teljes emberként mutatkozik meg. Vérrel verítékezik, reszket, fél... már sejti, hogy mi vár rá, és csak azért imádkozik, hogy múljék el mindez. Nehéz leírni, hogy mit jelent átvonulni ezen az estén a Getsemane kertből a Kidron völgyön. Látni a jeruzsálemi Templom-hegy falát, ahogyan azt látta - minden valószínűséggel - Jézus is...

A végén még a Fokolárral is volt egy találkozás, amely egyben lezárása is volt az egész napnak.
A sok és intenzív élmény után kellően KO voltam, mire hazaértem, ugyanakkor hála töltött el.