virrasszatok - avagy mindenszentek élőben

Ma beköszöntött mindenszentek ünnepe, holnap pedig halottak napja. Sokan ilyenkor látogatnak el a temetőkbe és valamilyen formán kifejezik, hogy az elhunyt szeretteikkel való kapcsolat élő módon van jelen az életükben. Közhelyesen azt mondhatnám, ez a két nap jó alkalom arra, hogy megálljunk egy pillanatra, és a hétköznapi élet ritmusából kilépve azon túlra tekintsünk. Mégis számomra tényleg erről szólt a mai nap. Néhányakkal egy egészen idevágó evangéliumi részről beszélgettünk: "Virrasszatok, mert nem tudjátok sem a napot, sem az órát." (Mt 25,13)
Egészen furcsa dolog gondolkodtatott el egy ehhez az evangéliumi részhez kapcsolódó kommentárt hallgatva. Jézus meglehetősen konkrét dimenzióba helyezte a szeretet fogalmát. És itt a szeretet alatt nem pusztán egy érzelmi kötődést vagy bármilyen emocionális beágyazottságot értek, hanem azt a valamit (erőt?), amely olykor képes túlmutatni a közvetlen saját érdekeimen, biztonságomon, kényelmemen és képes megláttatni a Másik embert, szenvedéseivel, örömeivel, szükségleteivel vagy éppen segítségért való kiáltásával együtt.
Életem egyik nagy felfedezése az volt, hogy ha van bármiféle értelme az életnek, akkor az pontosan a szeretetnek ez a dimenziója. És, hogy ha valamivel el kell esetleg majd számolnom életem végén, akkor az az, hogy ezzel a szeretettel, hogyan gazdálkodtam életem folyamán a lehetőségeimhez képest. Persze,  sokat lehetne morfondírozni, hogy ez mit is jelent pontosan... és talán csak életem utolsó napján fogom igazán megsejteni. Most azonban pusztán ebből akartam adni valamit, ami ma, mindenszentek ünnepén elgondolkodtatott, mégpedig, hogy 'virrasztani' számomra most nem jelent mást, mint tudatosítani azt, hogy a dolgok nem önmagukért vannak, legalábbis nem önmagukban nyernek értelmet; sem az egyetem, sem a munka, sőt még a pihenés, a futás, az olvasás és egy jó Dire Straits szám sem..., hanem annyiban, amennyiben segítenek abban, hogy meglássam a Másikat, hogy megöleljek valakit, akinek szüksége van rá, hogy átérezzem valakinek a fájdalmát. Talán ez az, ami aztán önmagammal is összhangba hoz, amin keresztül jobban látom, hogy ki is vagyok valójában.

Mennyire természetes és magától értetődő, hogy levegőt veszünk, hogy lélegzünk. És el fog jönni hamarosan az a pillanat, amikor utoljára veszünk levegőt és utoljára engedjük ki. Addig viszont esélyt kapunk újra és újra, hogy meglássunk olyanokat akiket eddig csak láttunk, meghalljunk olyan dolgokat, amiket eddig csak hallottunk és megtegyünk olyan dolgokat, amiket eddig csak vágytunk megtenni.