advent

őszi-téli jeruzsálemi napok

Tegnap elküldtem végre azt a dolgozatomat, amely már egy-két hete lekötötte az energiáim egy jó részét. Ezt az energiamegvonást persze leginkább a blogom szenvedte el. Most azonban gondoltam, hogy azért sem hagyom elhervadni.

Átfutva ezt a másfél hónapot, amely a legutóbbi bejegyzésem óta eltelt, arra jutottam, hogy esélytelen vállalkozás lenne mindent belezsúfolni ebbe a posztba, hiszen egy sok szempontból (külső, belső, spirituális és intellektuális élméneyekben) gazdag időszak van mögöttem.

Advent utolsó vasárnapjához közeledve egyre élőbben mozog bennem az a kérdés, hogy mit is mond számomra, itt Jeruzsálemben, Betlehem közelében, a megtestesülés titka; az az egyszerű (hitemből fakadó) tény, hogy Isten hússá és vérré lett, törékennyé és sebezhetővé vált, azért hogy mi emberek, (köztük én is) közel kerüljünk a megközelíthetetlenhez, megsejtsük a megsejthetetlent. Egy következő, spirituálisabb posztban tervezek írni arról, hogy mindez miként is él bennem... Most inkább felvillantok egy-két mozzanatot, az előző hetekből.

Találkozásokban nam volt hiány. Maki összehozott egy vacsorát Stefánnal, azzal a magyar proffal, aki most itt van egy évet Jeruzsálemben, egy nemzetközi korakeresztény-kutatócsoport tagjaként és akivel ráadásul eléggé hasonló területen mozgunk. Nagy élmény volt társalogni vele (sőt még arra is ráérzett - amire így első körben kevesen szoktak - hogy mit értek a dialógus fogalmának, teológiai értelmezésén belüli, szentháromságos és kenotikus megalapozásán).

Két hete Valentínusznak köszönhetően találkoztam azzal a magyar ferences sráccal, aki szintén itt tanul Jeruzsálemben és akivel egyébként már régóta tudtunk egymáról. Nagyon jó srác. Azóta voltunk együtt egy közös előadáson is a Ratisbonban, most szombaton pedig egy magyar party lesz náluk, ahol Valentínuszt is elbúcsúztatjuk, hisz karácsony után, 27-én, már repül haza.

Három hete a fokolárral (az egész szentföldi közösséggel) Betlehemben voltunk, hogy megmerítkezzünk az idei év témájában (minden éveben ugyanis van egy átfogóbb téma, amolyan élet-program, amelyet az év során különböző formán mélyítünk el). Az idei év témája pedig: Isten a Szeretet. Be kell vallanom, hogy telibe talált. Talán azért is, mert mostani életszakaszomanak egyik alaptapasztalata pont ez: Isten a Szeretet. És ez számomra, nem pusztán egy elvont metafizikai kijelentés, hanem egy olyan alapélmény, amely csendesen, fokozatosan megjelent az életemben, s elemi erővel formálja azt explicit módon immár több mint tíz éve. Azóta sok okos dolgot tanultam arról, hogy mit is jelent az, hogy Isten a Szeretet, mégis számomra ez elsősorban az a mélyreható (minden kétséget elsöprő), egzisztenciális alapélmény marad, amely nélkül képtelen lennék magam vallásosnak nevezni, képtelen lennék naponta időt szánni az imádságra/elmélkedésre és amely nélkül Isten valószínűleg csak egy távoli, absztrakt fogalom maradna. (No de erről majd írok bővebben a lelkizősebb posztban.)

Az egyetemen is megy az élet. Az évközi beszámolóknak köszönhetően elég sűrűre sikeredett az elmúlt három hét, de eddig asszem sikerült jól venni a kanyarokat. Még két kisebb évközi anyagot kell leadnom. A kurzusokat élvezem. Az egyik szemináriumon például előkerült egy olyan téma, amely már régóta foglalkoztatott. Nevesen, hogy a niceai zsinat előtti időszakban mi alapján beszélhetünk igazhitűségről, eretnekségről, illetve, hogy mik képezik azokat a princípiumokat, amelyek alapján Iréneusz és Tertullián például már "igaz" hitről beszéltek...

Elkezdetm ismét futni a közeli parkban, bár az idő most már kezd hűvösödni itt is (17-18C nappal :)...

Talán most ennyit az elmúlt időszakról. Ja és ezen a héten ünneplik a zsidók a Chanukát.

back in jerusalem

back in jerusalem

Lassan egy hónapja annak, hogy visszatértem Jeruzsálembe. Egyfajta nehezen körülírható mély béke és öröm járt át, amikor landolt a gép, majd amikor nem sokkal később megláttam a házakat és az Óváros falait. Tavalyhoz képest most nem az egyetemi kollégiumban lakom, hanem egy diák-apartmanban az Óváros mellett. Némileg új élethelyzet, új lakótárs (akire eddig egy rossz szavam sem lehet) és ennek megfelelően új kihívások. Egészen más azért itt a város központjában lakni, mint a kicsit (vagy nemis kicsit) külön világot képező egyetemi campus integráns részét képező kollégiumi parkban. Az egyetemre való eljutásban nincs nagy időbeli különbség: a kollégiumtól húsz perc alatt értem be gyalog, most kb ugyanennyi csak éppen busszal, amelyek gyakren keltik a szardíniásdoboz hatását. De még így is élvezem. Az egyetemen sikerült jó, színvonalas kutatószemináriumokat felvennem, és így az első hetek után, modhatom, hogy kezd kialakulni az életritmusom.

Az első héten rögtön megkértek, hogy ugorjak be idegenvezetőként egy olasz csoporthoz, amit örömmel el is vállaltam. Nemcsak azért mert egész rendesen megfizették (aik ösztöndíjakból ének tudják mit jelent egy kis kiegészítés:), hanem mert így alkalmam volt egy Názáret-Jerikó-Qumrán-Holt-tenger-Betlehem útvolnalat bejárnom és mesélni hívő embereknek arról, hogy ezek a helyek, ill. a helyekhez köthető események miként kapcsolódnak a keresztény hitvilág és spiritualitás alapjaihoz. Szerencsére nemcsak én éleveztem ezt az egész dolgot (mármint, hogy adhatok valamit az eddig megszerzett ismereteimből és tapasztalataimból), hanem a csoport is pozitívan fogadta, és ezt több visszajelzés is megerősítette. Ezután a Názáret-Betlehem út után éreztem azt, hogy ténylegesen megérkeztem.

Az egyetemi életen kívül sokat jelent a Fokoláre jeruzsálemi közösségével való kapcsolatom. Ez biztosítja számomra azt a lelki-közösségi hátteret, amely egyik fontos alappillére a spirituális életemnek.

Magyarokkal is (akiket a legkülönbözőbb vonalon ismertem meg) sikerül rendszeresen találkoznom. Zsóval (aki doktoranduszként szintén a HUJ-ra jár) gyakran összefutnk az egyetemen, most pénteken pedig egy nagyot sétáltunk az Óvárosban.

A lakótársam is egész jó fej. Jókat szoktunk beszélgetni. Lengyel, katolikus, doktorál és szintén a vallásközi párbeszéd színterén mozog...

Dióhéjban most ennyit.

Mindez (Jeruzsálem, az ittléthez kötődő spirituális és intellektuális szemlélődés, az itteni baráti és lelki közösségek) egyfajta keretet is jelentenek most számomra abban a belső útkeresésemben, amelyet a személyes jövőm vonatkozásában élek.

Így vagyok most... egy csendes, mély békével átjárt időszakban, melyben különösen figyelek arra a bizonyos belső hangra.

leonard cohen

leonard cohen - egy felejthetetlen koncert

Nem igazán terveztem egy hónapos blog-szünetet, mégis most ez így sikeredett. Az élet persze ettől függetlenül is megy. Mielőtt azonban belevágnék abba, hogy mi is van velem mostanában nem hagyhatom ki, hogy ne említsem meg életem egyik legnagyobb koncertélményét. Leonard Cohent két-három évvel ezelőtt kezdtem komolyabban felfedezni. Addig jóformán csak a Suzanne című számán keresztül tartottam számon, amelyet egyébként Joan Baez interpretációjában hallottam először (erről az abumról). Első ízben a Cohen-Live válogatott kocertalbum került hozzám, amelyről szinte mindegyik szám telibetalált, amikor Rómában az egyik délután végighallgattam őket. Főleg a kiegyensúlyozott, lassú de sajátos erőt sugárzó dallam- és hangzásvilága ragadott meg, amely Cohen addigra beérett, karakterisztikusan mély orgánuma nélkül valószínűleg nem adta volna meg ezt a sajátos zenei élményt. Engedve ennek a belső intuitív kíváncsiságnak, elkezdtem a dalszövegekre is odafigyelni, majd egyre több forrásból elkezdtem utánaolvasni és felfedezni, hogy mi is húzódik a Cohen-életmű hátterében, s hogy tulajdonképpen mi is ragadott meg benne. Aztán egyre több komponens bontakozott ki, amelyek összeségén, vagy talán összhangzatán kereszült sikerült valamelyest megsejtenem, hogy ki is valójában Leonard Cohen, és miért tett rám olyan egyedülálló hatást, mint amilyet kevesen a kortárs zene nagyjai közül. Számomra a korai Cohen erős folk-rock motívumai, és vallásos színezetű dalai éppúgy fekszenek, mint a későbbi, dinamikusabb hangszerelésű politikai, társadalmi mondanivalóval átszőtt, profetikus hangvételű számok.

Így esett, hogy születésnapomra a budapesti Cohen-koncertre kaptam két jegyet szüleimtől. Végül édesapámmal mentem el az Arénába augusztus 31-én kiváncsian várva, hogy milyen produkcióval járja a hetvenöt éves zenész és csapata a világot és, hogy ez milyen hatással lesz rám így élőben. Miután bevállaltunk egy pereces sorbaállást még közvetlen a koncert előtt, sikerült kb egy per(e:)c késéssel az első szám alatt (Dance Me To the End of Life) besasszéznunk a helyünkre, egy a színpadhoz közeli szektorban. Cohen meglepően jó formában volt. A számokat hallgatva, átadva magam a zenei élménynek, legtöbbször Cohen tekintetét figyeltem, amely még a többnyire csukvatartott szemeken keresztül is áthatott. Az elején nemigen szólt spontán módon a közönséghez, ez később azonban javult. Dino Soldo legkülönbözőbb fúvós hangszerei mellett, Javier Mas kezében szinte folyamatosan szólt a bandurria, amely a puritán, főleg sötétkék fényekben játszó színpadias kompozícióban kiálló csapat produkciójának sajátos zenei ízt adott. Nekem még a, a kritikusok által egyébként többnyire lehúzott, hosszabb szólók is ültek. Első alkalommal tapasztaltam meg, hogy milyen az, amikor egy könnyűzenei koncertbe beiktatnak egy szünetet. Ez pont jó volt arra, hogy lássam, Gyurcsány Ferenc még koncertre is testőrrel jár. Nyilván megvan rá az oka. A koncert második felvonása a Boogie Street-tel kezdődött, amelyet Sharon Robinsonnal adtak elő és az egyik legátütőbb élmény volt.

Közismert, hogy Cohen a kilencvenes évek elejétől egyre közelebb került a zen buddhista tanításhoz és spiritualitáshoz, majd öt évet töltött el a Los Angeles közelében fekvő Mount Baldy Zen Központban. Ennek hatása számomra leginkább ott volt megfigyelhető, amikor bemutatta zenésztársait. Mindegyikük előtt őszinte tisztelettel hajolt meg, megemelve kalapját és valahogy azt éreztem, hogy ez az ember valóban fel tud nézni művésztársaira. Ezt ritkán tapasztaltam eddig, különösen a zene világában. A Take This Waltz magyar lanternái után következett a ráadás áradat, amely méltó módon koronázta meg ezt a felejthetetlen koncertet. Örültem, hogy ott lehettem és élőben is hallhattam Leonard Cohent, akinek a világ felé megfogalmazott üzenetével és egyedülálló zenéjével nem esik nehezemre összhangban éreznem magam.

tisza

mozgalmas napok

Bő két hét Tiszakécske és egy hét Mende után ismét itthon vagyok pár napot szüleimnél várva a jeruzsálemi egyetem döntését az ösztöndíj-státuszomról. Nagyon jót tett a kécskei levegő. Luigival teljes összhangban voltunk, majdnem minden nap átúsztuk párszor a Tiszát és közben nagyokat beszélgettünk. Egy-két falusi búcsú-ebéd (Nyárlőrinc, Szentkirály) erejéig kaptam némi képet a kisebb községek egyházi életéről is. Most asszem jobban értem az ottani embereket és azokat a papokat is akik ilyen környezetben szolgálnak.

Egyik nap átruccantunk Szögedre, ahol meglátogattuk az ottani papi fokolárt (papok, akik a fokoláre lelkiséget élve alkotnak egy közösséget). Életem első látogatása volt és alapvetően nagyon bejött. A belvárost szépen kipofozták, s a terek, szobrok szökőkutak egész harmonikusnak hatnak. A főtér, a Dóm, a zötyögő régi sárga villamos, a SZTE ütött kopott kis épülete, vagy Klebelsberg Kunó posztmodern hatású fejszobra békésen megférnek egymás mellett sőt számomra valamiféle egységet is alkottak.

Szegedi villámlátogatásunk után Tiszaújfalun tartott Luigi egy lelkinapot a kécskeieknek, melynek az első napján teljesen részt tudtam venni, a második napon azonban átugrottam Miskolc mellé Felsőhámorba (potom 744km oda-vissza), amelyre egy családi összejövetel végett szántam rá magam, ahol számítottak rám. Mozgalmas napok voltak, de sokat adott ez a kis itthoni világjárás.

görög világ

Mozgalmas két hét van mögöttem. Az egész másfélhete kezdődött a görögkatolikus ifjúsági zarándoklattal, amelynek egyik napjára lenéztünk Luigival. Az apropót csupán az adta, hogy erre a bizonyos napra (aug. 13) őt kérték meg arra, hogy mondjon néhány értelmes, ugyanakkor lelkileg is megmozgató dolgot, annak a közel ötszáz fiatalnak, akik nekvágtak az ötnapos gyalog-zarándoklatnak. Nagy élmény volt így egy napra is beugrani és legyalogolni azt a tizenpár kilómétert. Nem gondoltam volna, hogy ennyi ismerőssel fogok találkozni. Mi a csapattal Nyírgelsére érkeztünk, s ide érkeztek a fiatalok Máriapócsról, Kislétán keresztül, ahol aztán következett a görög-liturgia. Luigi itt tartotta az indító elmélkedést. Délután indult a gyalogmenet Szakolyára, ahol a második elmélkedés után nekiestünk annak a párezer fánknak és dinnyének, amelyet a helyiek sütöttek. A végállomás Balkány volt. Itt következett a záró elmélkedés, majd vacsora és azt követően a Szent Efrém kórus esti-programja zárta a napot. Jó volt erről az oldlról is felfedezni a görög világot. Luiginak sikerült elkapnia a hangot a fiatalokkal, így az üzenet (amely alapvetően a "Másképp!" mottóra épült érintve a fiatalokat érintő reális kihívásokat) asszem sokaknál telibe talált. Jó volt találkozni olyan fiatalokkal, akik lelkileg nyitottak, valódi értékeket keresnek ugyanakkor egészségesen lazák és mindemellett teljesen görögök.

Kécske

Tiszakécske

Úgy döntöttem, kiszabadulok a nagyvárosi életből és ritmust váltok. Így lassan két hete itt vagyok Tiszakécskén és Luiginak segítek a plébánián. Ez amolyan nyári-munkaféle is. Luigi lassan egy éve van itt, és jó látni, miként születik körülötte, szépen lassan, egy élő közösség. Nagy városokban, lakótelepi környezetben -a nullából épitkezve -, már több -kisebb csoportokra épülő - nagy létszámú közösség született körülötte... Most azonban mindezt egy kisvárosi-falusias környezetben kell kikísérletezni, ahol a sajátos hagyományok és komunikációs rendszer új faktorként jelennek meg. A stílusváltást sokan nehezen emésztik meg, ugyanakkor ezekben a napokban többekkel találkoztam (fiatalokkal, ifjú házasokkal, középkorú felnőttekkel), akiknek reményt jelent, hogy hitüket egy dinamikusabb közösségi formában is megélhetik.

Én pedig élvezem, hogy új életképpel, élethelyzetekkel találkozom, amelyben figyelem és folyton próbálom felfedezni Isten működését. A munka mellett még egy leadandó dolgozatomnak próbálok nekileselkedni, miután a másikat egy eszeveszett hajrával befejeztem és elküldtem. Sokat merítek abból a csendből és nyugalomból, amely az itteni levegőt átjárja. Luigival majdnem minden nap átússzuk háromszor oda-vissza a Tiszát, ami szintén jót tesz a közérzetemnek. Valahogy nagyon közel került hozzám ez girbe-gurba folyó. Sokszor mielőtt beugrok és elkezdenék az árral szemben úszni, csak figyelek és hallgatom a hangját, halk suttogását.

blogosz

Éppen egy évvel ezelőtt, 2008 augusztus 2-án, írtam életem első blogbejegyzését és ezzel magam is megjelentem a bloggerek táborában. Akkor amolyan szárnypróbálgatásnak szántam. Addigra volt alkalmam jónéhány blogot és blogvilágot felfedeznem. 2007 nyara óta olvasok tájékozódás céljából - a közéleti lapok és hírportálok mellett - blogokat is. Nagyon sok időm és energiám sem volt ahhoz, hogy mélyrehatóbban elmerüljek a blogvilág rejtelmeiben és kiaknázzam annak lehetőségeit, mégis jónéhány dolog miatt (minden korlátja mellett is) zseniális dolognak tartom a virtuális kommunikáció ezen válfaját. A "blogolás" új műfajt teremtett. Nyílt, a hálón követhető, személyes "naplóírás"-féle dologként indult, aztán jócskán kinőtte ennek kereteit és megjelentek közéleti, szakmai, egyéb tematikus blogok... Alapvetően két dolog fogott meg: egyrészt, hogy teljesen legitim a szubjektív véleményformálás, valamint, hogy a legtöbb esetben hozzá lehet szólni, elmondhatom a véleményemet, még akkor is ha az nem feltétlen egyezik a bejegyzőével. Ez persze főleg az írányított tematikájú blogokra vonatkozik. A blogolás ezen területe számomra - sok esetben - a dialógus, a párbeszéd új eszközeként is értelmezhető. Én például viszonylag homogén közegben mozgok. A barátaimmal, ismerőseimmel többnyire hasonló képpen gondolkodunk, hasonló elképzelésünk van a világról és arról, hogy annak milyen irányba kellene mennie. Az egyéb személyes kapcsolatokból és a médiából többnyire pusztán felületesen sikerül megértenem valamit abból, hogy az aki bizonyos kérdésekben alapvetően másként gondolkodik mint én, milyen alapokon és miért teszi azt... Tehát segít abban, hogy kicsit árnyaltabban tudjam értelmezni azok véleményét, akik másként látják a világot mint én, anélkül, hogy ehhez fel kellenne adnom a személyes hitemből és tapasztalatomból fakadó értékeket.
A személyes napló-blog - ahogy nekem átjött - megint egy picit más műfaj. Én ebben próbálgattam a szárnyaimat. Itt főként magamról írok, személyes élményeimről, tapasztalataimról. Mi is a célja mégis egy ilyen napló-blognak? Hiszen egy "otthoni" személyes naplóban kiírhatom magamból a legmélyebb érzéseimet, örömömet, bánatomat úgy ahogyan azok jönnek, hiszen azt egyedül magamnak írom. Egy nyílt napló azonban mégis csak nyílt. Eljut különböző emberekhez és sokszor (különösen így a virtuális terepen) csak részben tudom azt, hogy kikhez is valójában. Vagyis ha belevágok, vállalom, hogy gyakorlatilag bárkihez eljuthat az, amit magamról írok. (No, itt már kezd izgalmassá válni!) Ugyanakkor mégiscsak szükség van egy "célközönségre", hiszen Umberto Eco óta tudom, hogy mindenki aki ír, valakinek, vagy valakiknek ír. Nem is volt olyan egyszerű belőnöm, hogy kinek is írok. Hiszen alapvető célom pusztán annyi volt, hogy, mivel az utóbbi időben gyakrabban vagyok külföldön -vagyis távol az itthoni barátaimtól, családomtól, rokonoktól, isemrősöktől - , legyen egy olyan hely, ahol a személyes emaileken és telefonokon túl, tudják követni azt, ami, többé kevésbé, történik velem. Az első bökkenő, amivel szembesültem, az az volt hogy általában másként mesélek el mondjuk egy lelkileg megmozgató élményt a családomnak, akik különböző módon (vagy egyáltalán nem) vallásosak; egyes barátaimnak vagy mondjuk a plébániaközösség tagjainak, akikkel sokkal természetesebb módon osztom meg egy-egy mélyebb tapasztalatomat... Valami olyasmire jutottam, hogy azt nem tagadhatom meg senki előtt, amit élek. És ennek éppen úgy része egy-egy szemlélődő, vagy imatapasztalat, mint egy kirándulás egy buli vagy egy unalmas sorbanállás a postán. Ilyen apróbb vagy kevésbé apró, természetes és természetfeletti mozzanatokból épül fel mindaz ami rólam, a megélt tapasztalataimról szól és amikről nem tudok nem írni, amikor magamról szólok. Ugyanakkor mindezt próbáltam úgy kommunikálni, hogy a lényeg átjöjjön azon ismerőseim és barátaim számára is, akik kevésbé - vagy egyáltalán nem - vallásosak. Nem is olyan könnyű ezt jól eltalálni. Mindenesetre ez is egy iskolázódás és jó visszaolvasni az elmúlt évben írt bejegyzéseimet mindannak fényében , ami történt velem.
Persze most egy év bloggerkedés után átgondolom, hogy folytatom-e, és ha igen, akkor milyen finomításokkal és változtatásokkal... Sőt fontolgatom egy külön foto-blog indítását is. Vediamo!

újra itthon

Egy hónapja, hogy többé-kevésbé újra itthon vagyok. Érdekes most a jeruzsálemi életritmus, belső és külső tapasztalatok és élmények után ismét hazaérkezni.
Rómán keresztül vezetett az út haza, ahol egy katolikus-zsidó vallásközi konferencián vettem részt.
Nagy élmény volt találkozni olyan fiatalokkal, akik őszintén keresik, hogy mit jelent(het) ma a két vallás hívei közötti párbeszéd. A témafelvetések, előadások jellemzően élő diskurzusokat generáltak, mégis számomra a legtöbbet talán a személyes találkozások, beszélgetések jelentették. Egy dinamikus élő csapat jött össze, amely számomra mindenképp reménykeltő volt, különösen a folytatás tekintetében. A lelkes olvasótábor (mármint, akik néha idetévedtek) igazán megérdemelt volna egy külön bejegyzést erről a konferenciáról, hiszen több szempontból is tanulságos volt. Most azonban maradt ez a rövid kis visszatekintés.
Rómában még volt egy-két (számomra) fontos találkozás és beszélgetés, majd pedig egyszercsak a Malév járatán találtam magam úton Budapest felé.
Egy nagy családi ebéd fogadott, majd a rákövetkező két hét az itthoni barátokkal való találkozásokról és hosszan elnyúló beszélgetésekről szólt. Sokan érdeklődtek személyesen is arról, hogy miért kértem a diakónusszentelésem halasztását. Jó volt ezt a barátaimmal is átbeszélni és meghallgatni azt is, hogy kit-kit milyen örömök és küzdelmek elé állít az élet. Sokat jelent, ha az ilyen pillanatokban akad a közelben egy-két igaz barát. Nekem ez mindig segít abban, hogy jobban tudjak arra a bizonyos belső hangra, a Lélek hangjára figyelni.
Sikerült eljutnom Nyíregyházára a Máriapoli második felére, amelyen, túl azon hogy szintén sokakkal éltük meg a viszontlátás örömét, erős volt a közösségi tapasztalat is, amely fontos része az életemnek. Ez a természetes és természetfeletti élmény egybeforró összhangja folytatódott aztán Salzburgban is, ahová a fokolarino-papok hívtak meg kéthetes nyaralásukra. Közös hegymászások, úszkálások a 18 fokos hegyi tavakban, városnézések, közös meditációk, imák, tapasztalatcserék, esti filmnézések... Mindamellett, hogy legtöbbjüket közeli testvéremnek érzem, valamennyiük komoly spirituális és élettapasztalattal rendelkezik, így örültem, hogy megoszthattam velük személyesen is azt, amit mostanában élek.
Salzburg után anyuval ketten elfoglaltuk a nyaralót a Balcsin. Már régebb óta terveztünk egy anya-fia hétvégét, és most végre összejött. Egy ilyen hétvégét mindenkinek csak ajánlani tudok.
Ezekben a napokban főként szüleimnél vagyok és egy-két dolgozattal próbálok előrehaladni... (amikor éppen nem blogot írok :)

te deum

Egy hét és véget ér ez a félévem itt Jeruzsálemben. Utána irány Róma, egy hét vallásközi konferencia, majd pedig landolás otthon.
Lemondtam most hétvégére egy másfél napos utat Haifa-ba, főleg a tanulás ürügyén (egy-két dolgozat leadása ugyanis még hátra van), de talán leginkább azért, hogy egy kicsit egyedül legyek.

Szeretném kihasználni ezeket a napokat arra, hogy visszatekintsek az elmúlt hónapokra és hálát adjak... hiszen bőven van miért.

néhány flash

Kisebb kihagyás után, most ismét felveszem a blog-fonalat. Ha jól emlékszem húsvét előtt írtam utoljára és hát elég sok minden történt azóta velem és körülöttem itt Jeruzsálemben, amit most meg sem kísérlek részletezni. Na jó, azért néhány flash:
- első Húsvétom Jeruzsálemben, amely idén egybeesett a Pesach ünnepkörével
atán különböző látogatók is érkeztek:
- rögtön Húsvét után érkezett egy csapat diakónus az esztergomi szemináriumból, akik ráadásul pont évfolyamtársaim és most júniusban szentelődnek pappá. Idén elkísérte őket Erdő Péter bíboros, akivel volt alkalmam hosszan beszélgetni több fontos kérdésről.
- utánuk két barátom jött ki meglátogatni egy hétre. Erre a hétre esett a születésnapom, amit idén velük ünnepeltem meg, itt Jeruzsálem falai mellett. Jó volt velük lenni. Újra megbizonyosodtam, értékes dolog a barátság.
- barátaim visszautazása után egy napot sem kellett várnom, és már itt is voltak szüleim és húgom. Nyolc napot együtt a család! No erre azért kellett készülni minden tekintetben. Ezt meg is tettük mindannyian és az eredmény nem maradt el. Életem egyik legszebb és legmaradandóbb közös szűk-családi együttléte volt (és asszem nem csak nekem), amelyben mindenkinek a része benne volt. Szilvi erről rendesebben írt a blogján, mint én. Azért nem tudom megállni, hogy egy-két momentumot ne említsek meg. Például meghitten szép pillanat volt, amikor anyuval és Szilvivel közösen imádkoztunk a Getsemáni-kertben. Négyünk közül, ugyanis csak Szilvi és én vagyunk "gyakorló vallásosak". Az is megfogott, amikor a Sion hegyen lévő Szűz Mária elszenderedése bazilikában együtt énekeltük mind a négyen (Apuval az élen) a Boldog Asszony Anyánk... egyházi népéneket. Sokat utaztunk, nevettünk és tudtunk beszélgetni olyan, a személyes életünket érintő dolgokról is, amelyekről egyébként nem, vagy csak ritkán szoktunk. És az ilyenkor elkerülhetetlenül felbukkanó feszültségek kezeléséből is jól vizsgáztunk.
- a családot XVI. Benedek pápa váltotta. Számos programon alkalmam volt részt venni. Nagyon fontos, történelmi dolgokat mondott ki a vallásközi párbeszéd és a Shoa vonatkozásában, valamint úgy érzékeltem, hogy a palesztin keresztényeknek is megerősítést jelentett a látogatás. Az eseményekről egyébként folyamatosan tudósítottam a Vatikáni Rádiónak. Izgalmas műfaj. A végére egészen belejöttem.
- Benedek pápa után még itt volt egy professzor barátom a Pázmányról. Körbelátogattunk néhány olyan intézetet, amelyek a keresztény-zsidó párbeszéd különböző szintű előremozdításán munkálkodnak.
Röviden talán most ennyi.
Hmm. Tudtam, hogy ez a néhány flash könnyen megszalad. Így jár az, akinél megakad a blog-szekér. Pedig mindegyik flash megért volna egy külön bejegyzést. És akkor az egyetemről, az itteni barátaimról még nem is írtam. Sebaj, most megpróbálok visszarázódni a blog-ritmusba. Kíváncsi vagyok, hogy sikerül-e.

föltámadás jeruzsálemben - dicsőítés

föltámadás jeruzsálemben - fény

föltámadás jeruzsálemben - remény

beduin gyerkőcz

in der Wüste

sivatagi vándorlás

Reméltem, hogy még nagyböjt utolsó napjaiban sikerül összehoznom ezt a villámbejegyezést, hisz valamilyen módon mégis csak ide kapcsolódik. És lám...
A múlt héten (na jó, úgy másfél hete) eljutottam egy sivatagi túrára, melynek célállomása Jerikó volt. A Negev-sivatag, az egyiptomi homokdűnékkel szemben, egy változékony domborzatú köves pusztaság, melynek egyes részein beduin-telepeket lehet felfedezni. Amikor megérkeztünk a startpoint-hoz, meg is rohamoztak minket, főleg gyerkőcök, pénzt és mindenféle egyebet kéregetve. Vagyis úgy jártunk, ahogyan minden turista, akik beduin-telepek közelében szállnak le a buszról.
Nekivágtunk a kietlen pusztának. Az évezredek óta napégette táj, a csendes szárazság több eseményt, elbeszélést elevenített fel bennem. A zsidók negyven éves pusztai vándorlása az Ígéret Földje felé is minden bizonnyal ehhez hasonló környezeti viszonyok között történhetett. Az evangéliumokban többször olvashatjuk, hogy Jézus kiment a pusztába imádkozni, böjtölni. "Mondd, hogy ezek a kövek változzanak kenyérré!". Ott lépdelve a kövek között egészen konkréttá vált az, hogy ez mit is jelenthetett. Bő két óra vándorlás után eljutottunk egy görög ortodox kolostorhoz, ahol ma is élnek remete szerzetesek. Az első keleti szerzetesek a pusztában, a sivatagban "keltek életre" (remete Szent Antall, a sivatagi atyák). A világtól elvonultak, az aszkézis különböző formáit gyakorolták, hogy ezáltal is egyedül Istennek éljenek. Mai, nyugati kategóriáinkkal spontán módon gondolhatnánk, hogy ezek meghibbantak, vagy minimum, hogy nem egészen volt náluk minden rendben. Mégis, az első századokban, ők jelentették a bizánci és közel-keleti egyház régióinak nemcsak spirituális és misztikus, de szellemi életének termőtalaját, nem csekély társadalomformáló erővel átitatva (Peter Brown, Sociaty and the Holy in Late Antiquity). Palik László kétségbeesésével tör fel bennem a kérdés: Hová tűntek a sivatagi atyák? Szeretett nyugati társadalmunkban nehéz nem észrevenni a sivatagosodás különböző formáit, melyek talán pont a modern (sivatagi) misztika új kapuit nyitják meg előttünk.
Amit azonban végképp nehezen tudtam elkerülni ezen a túrán az az volt, hogy szembe nézzek személyes életem sivatagi tapasztalataival. Ez bizony überelt minden társadalmi szemlélődést, sőt talán ez volt a legkeményebb, hisz ez mégis csak rólam szól, konkrétabban mint bármi más, egyfajta hermeneutikai kulcsot is biztosítva a fenti eseményekhez. (Tegye fel a kezét, aki még nem élt át ehhez hasonlót! Ami késik, nem múlik! :)

egy csendes szombat délután

Egy jó másfél hete kijöttem az egyetem mellé, hogy egy picit egyedül legyek és elmerüljek Jeruzsálem látványában innen a Mount Scopus-ról. Szombat lévén nem sokan lófrálnak ilyenkor errefelé, tehát pont alkalmasnak tűnt az idő. Éppen csak kezdtem élvezni a látványt, amikor egy nálam nem sokkal fiatalabb helybéli leült nem messze tőlem. Sejtettem, hogy annyi a meghitt egyedüllétnek. S valóban, néhány perc múlva társalogni kezdtünk. A társalgás sajátossága volt, hogy ő csak arabul és héberül beszélt, én pedig az utóbbival épphogy csak ismerkedő szinten álltam. Őt azonban láthatóan nem hozta zavarba ez az aprócska tényező, és igazi arabos lendülettel kezdte megosztani velem profetikus nézeteit a világról és az itteni folyamatokról. Amikor érzékelte, hogy pusztán csekély hányadát sikerült fognom mindannak, amit próbált velem megértetni, rákérdezett, hogy honnét is keveredtem tulajdonképpen ide. Ha rosszabb passzban, és a kellő szókincs birtokában lettem volna, valószínűleg elintéztem volna egy "Mi közöd hozzá?"-val. Ezúttal azonban, amíg azon morfondíroztam, hogy mit is akar tulajdonképpen, összeszedve minden addig szerzett héber tudásomat, meséltem neki arról, hogy merről jövök és mi járatban vagyok errefelé. Majd én is megkérdeztem hogy kiféle, miféle? Kezdtem élvezni, ahogyan az elmúlt hetekben szerzett nyelvtudásom szép lassan kibontakozik és hogy így egyre több mindent kezdek megérteni. Miután mesélt a családjáról (megtudtam, hogy muszlimok), a munkájáról, hamar a vallásra, vallásokra és a béke összetett kérdésére terelődött a szó. A beszélgetés végső konklúzióját egyszerűen így tudnám megfogalmazni: mindenki a békét szeretné, mégis szinte lehetetlennek látszik annak elérése. Rendes, tiszta szemű srác volt. Így utólag nem is bántam, hogy "megzavarta" a csendes délutánomat.
Csak később gondolkoztam el azon, vajon milyen gyakran esik meg, hogy egy muszlim és egy keresztény héberül beszélgetnek a békéről.

a genezáreti kövek

kontemplatív körutazás

Két hete ellátogattunk Názáretbe. Claudio-nak éppen ott volt dolga, én pedig elkísértem. Első alkalom, hogy eljutottam Jézus életének, felnőttévállásának ezen központi helyszínére. Összességében elég rövid út volt, mégis jó volt megállni és elképzelni, hogy milyenek lehettek Jézus "nem nyilvános" évei. Hogyan élhetett családjával, Máriával, Józseffel... milyen volt a kapcsolata az emberekkel. Hogyan dolgozott? (Jó esély van arra, hogy felnőttként ő maga is kétkezi munkát végzett.) Ezekről az évekről nem sokat írnak az evangelisták... Azon túl, hogy Jézus nyilvános működéséből sok mindenre lehet következtetni a csendesebb éveit illetően is, örülök, hogy az evangéliumok szerzői hagytak egyfajta kreatív szabadságot, hogy magunk képzeljük el és bontsuk ki mindazt, amit Lukács evangelista így foglal össze: "Jézus pedig növekedett bölcsességben, korban és kedvességben Isten és az emberek előtt."

A múlt héten szintén északra utaztunk, és ezúttal megálltunk a Genezáreti tó partjánál is, azon a helyen, amelyet a hagyomány a Jézus feltámadása utáni, János evangelista által bemutatott epizódhoz köt. A feltámadás utáni jelenetek közül ez különösen is közel áll hozzám. Itt került sor arra a híres párbeszédre, melyben Jézus megkérdezi Pétert: "Jobban szeretsz-e engem...?" Nem sokkal később képbe kerül a "szeretett tanítvány" is, aki az utolsó vacsorán Jézus vállára hajtja fejét. És van itt egy teljességében emberi (talán szomatikusnak is mondható) epizód is, amely számomra egészen közelivé teszi ezt a helyet. Mégpedig az, hogy Jézus halat és kenyeret készített (sütött?) az apostoloknak, akik a bárkán dolgoztak. Érzékeny figyelmességről tesz tanúságot.
Nem tudni, hogy valóban ezeknél a köveknél történt-e mindez. Talán igen, talán nem. A hagyomány ide köti. Az azonban valószínű, hogy, ha valóban megtörtént valami hasonló, az valahol itt lehetett. Jó volt így, ezen a helyszínen átelmélkedni ezt a részt (Jn21) és így hallgatni a tó csendes hullámait, érezni illatát és szemlélni Jézus feltámadásának egyik írásban rögzített eseménytanúját, benne azt a bizonyos titkot, magát a feltámadást, amely emberek millióinak jelentették és jelentik mai napig az Örömhírt, életük értelmének és reményének forrását.

egy kis személyiségfejlődés a kamerák árnyékában

Mindig irigyeltem azokat, akik spontán módon, nyomdakészen képesek megszólalni egy-egy témakörben. Bár tudom, hogy egyeseknél ez hosszú évek alatt forrja ki magát rutinná, másoknak pedig egyszerűen csak megadatott, hogy röviden, összefüggően, informatívan és lényegretörően tudjanak spontán megnyilatkozni egy adott kérdésben. Persze nyilván ez a műfaj is szerteágazó… A múlt héten részt vettem egy vallásközi szimpóziumon (amint arról röviden írtam is), s az utolsó nap egyik szünetében felkértek egy rövid, kb egyperces interjúra. Mivel a találkozóról szóló video-összeállításra készül az anyag, megnyugtattak, hogy magyarul is beszélhetek. Danke schön! Egyszer, kb két évvel ezelőtt, hasonló helyzetben már fürödtem be ilyennel, akkor ki is hagyták a végső anyagból. No, de azóta lefolyt néhány köbméter víz a Dunán, úgyhogy bevállaltam. Előttem néhány rutinosabb közéleti személyiség volt soron, úgyhogy volt időm alaposan megfigyelni őket (fejmozgás, gesztikuláció…) és mellette összekaparászni magamban néhány értelmes mondatot arról, hogy a szimpózium kapcsán miben látok reményt az adott vallásközi dialógus (zsidó-keresztény párbeszéd) jövőjét illetően (ez volt ugyanis a megválaszolandó kérdés). Mindezt lehetőleg egy percen belül. Mire nagyjából össze is állt, hogy mit akarok átadni, már jeleztek is, hogy rajtam a sor. Hát rajta… A gyomrom lényegesen kisebb mértékben lüktetett, mint azt vártam és ez pont elég volt ahhoz, hogy a teljes nyugodtság és hidegvér látszatát keltsem. Ennek megfelelően sikerült is egy pöpec rutinos beállást produkálnom, amely mellett még Obama is elbújhat. Jön is a kérdés, én pedig egy rejtett levegővételt követően nekileselkedek. Szépen füzögetem a mondandómat, mire kb. a felénél észreveszem, hogy két gondolati egységet sikerült totál értelmetlenül összekapcsolnom. És ezen a ponton megtörtént a csoda: Nem blokkoltam le! és nem zavarodtam bele! az egész pereputtyába, hanem gördülékenyen, mintha misem történt volna végigvittem speechet. A végén a riporter és az operatőr meg is jegyezték, hogy bár egy kukkot sem értettek, de érzésük szerint nagyon jól sikerült és hogy érzékelhetően élő volt a beszéd-dinamikám. Ezért már megérte, gondoltam. A hivatalos tolmácsasszisztensek már nagyobb gondban lesznek, hogy miként vágják meg ezt az egy perces anyagot (a riportokat ugyanis alámondással fordítják majd az összeállításban), úgyhogy az is lehet, hogy végül megvétózzák.

De a lényeg talán nem is ez, hanem sokkal inkább az, hogy mindezt miként éltem meg és, hogy ez a tapasztalat, miként segít(ett) a növekedésben. Mert hiszem, hogy minden kudarcélmény segít(het)i a növekedést és az érettebbé válást. Rögtön az interjú után, néhány percig, valami olyasmi dolgozott bennem, hogy „Még egy ilyen kis pitiáner interjút sem tudok összehozni…?” (ugye a negatív önbecsülés! egy kis perfekcionista teljesítménykényszerrel vegyítve) Ezen a ponton azonban, (hohó, és itt jön a növekedés) egy óriási felfedezésre tettem szert: tudniillik, hogy itt történt valami, ami sokkal több és értékesebb annál, minthogy két gondolati egységet nem sikerült értelmesen összefűzni; mégpedig az, hogy NEM blokkoltam le. Nem is olyan rég a vatikáni rádiónak csak úgy vállaltam el egy eseménybeszámolót, hogy papírról olvastam be (húgicám le is buktatott), most pedig kamera előtt, szabad stílusban sikerült gördülékenyen végigvinnem egy rövid gondolatmenetet. Hát nem zseniális! Ebbe belegondolva (mármint, hogy a retorikai készségem legalább egyes jegyeiben micsoda fejlődés tapasztalható) kb annak a sikerélménynek az öröme járt át, mint amikor öt évesen először sikerült önállóan megkötnöm a cipőfűzőt, vagy amikor először sikerült a kerékpáron maradnom pótkerék nélkül… Mivel alapvetően a mondanivalóm is ült (szerintem), kíváncsi vagyok, hogy végül bekerül-e az összeállításba, és ha igen, milyen formában. Ha azonban mégsem, akkor is mindenképp megérte és örülök, hogy bevállaltam.

párbeszédben

a keresztény-zsidó szimpózium napjait éljük itt Jeruzsálemben, melyet a Fokoláre mozgalom szervezett, immár harmadik alkalommal. Távolról talán kis lépéseknek tűnnek, mégis meggyőződésem, hogy a a dialógus történelmi pillanatai ezek, különösen ebben a sok ellentmondással átitatott időszakban.

a béke szigete

Itt ülök a jeruzsálemi egyetem (HUJ) campusának egyik aulájában és végre rám talált az a bizonyos belső indíttatás, hogy írjak pár sor bejegyzést. Pedig pusztán egy egyszerű hétköznap délutánja van. A délelőtti órák után volt egy puccos ebéd, amelyre engem is meghívtak, és amely kivételesen inkább hasznos és élvezetes volt, mint üres, formális fecsegésekkel megpakolt időpocsékolás. Aztán kijöttem, kerestem egy helyet, hogy elolvassam az emaileket, az aktualitásokat... Kb. kétnaponta szoktam egy-két órát szánni az ilyen jellegű update-oknak (hírek,blogok, levelezések...). Néhány egyetemen már volt szerencsém megfordulni (Budapest, Róma, Freiburg, Düsseldorf), de meg kell vallanom, hogy itt, a jeruzsálemi campusnak van egy sajátos légköre. A helyi diákok a "béke szigetének" szokták hívni. Lehet, hogy csak az ország politikai és társadalmi feszültségeiben rajzolódik ki ez a kontraszt, de találónak érzem a az elnevezést. Egy- egy blog vagy hírportál olvasása közben olykor feltekintek és csak figyelem az embereket. Az arcokról többnyire békés -a kinti helyzet sokszor nyomasztó és ellentmondásos légkörén felülemelkedő - nyugalmat lehet leolvasni. Az előbb egy vak lány haladt el előttem. A lány rutinosan és természetesen közlekedett a botjával és egy fiúval beszélgetett, aki szelíd figyelemmel, de ugyanolyan természetességgel figyelt rá. Tegnap részt vettem egy konferenciaesten, ahol palesztin és zsidó diákok, professzorok, keresztény ösztöndíjasok békésen, nyíltan tudtak beszélgetni, egymásra figyelni. Miről? Jó kérdés. (no éppen azért vagyok itt, hogy ezt kutatgassam) Nyilván ez a három hét - azóta, hogy megérkeztem - sokkal többre nem elég, minthogy egy első, intuitív kép körvonalazódjék abban az izraeli kultúr-kontextusban, amely itt a jeruzsálemi héber egyetem falain belül valósul meg, sőt az én esetemben ez az észlelési terület tovább szűkül a RIS-re és annak vonzáskörzetére. A campusról kilépve a kép egy csöppet összetettebbé válik. Falak, dróthálók, fiatal, huszonéves fiatalok (férfiak és nők) talpig zöldben, gépfegyverrel a kezükben; kaotikus, néhol a nyomor határait súroló arab negyedek... Volt alkalmam meghallgatni Gázából idemenekült családokat, akikből dühvel és haraggal vegyített kétségbeeséssel fakadt ki, hogy miként élik meg az aktuális helyzetet. Ebben a posztban most szándékosan nem megyek bele politikai elemzésbe (talán egy külön bejegyzésben megteszem), pusztán a hely varázsát és ellentmondását próbálom meg érzékeltetni. Az Óvárosról, a szent helyekről és arról a spirituális szemlélődésről, amely mindennek óhatatlan velejárója, talán szintén egy következő alkalommal fogok írni, hiszen keresztényként amennyire izgalmas és egyedülálló tapasztalat ezt átélni, annyira nehéz is szavakba foglalni. (hu, ezt jól megmondtam!) Addig is azonban, a kicsit fajsúlyosabb/reflektáltabb politikai és misztikus posztok mellett (ha egyáltalán...) igyekszem majd kisebb flash-bejegyzéseket is közzétenni egy-egy pillanatnyi benyomásról, észrevételről, felfedezésről innen, a "Béke Városából".