2011. szeptember 22., csütörtök
júdás evangéliuma
Unokatestvéremtől néhány évvel ezelőtt kaptam meg a National Geographic kiadásában megjelent Júdás evangéliumát. Egy hetvenes évek elején felfedezett, majd 2001-től kutathatóvá vált egyiptomi kódex része a Júdás evangéliumaként elhíresült, eredetileg minden bizonnyal második századi és görög nyelven írt gnosztikus tanítás. (A kódex 3-4. századi kopt nyelven íródott kézirat) Örülök, hogy most vettem kézbe, amikor sokkal több ismeretem és rálátásom van a kora-keresztény világra, mint amikor megkaptam a könyvet. A szöveget átölelő kommentárok is egészen a helyén vannak, ahhoz képest, hogy egy főként populáris, nagyközönségnek szánt publikációról van szó. Jól megvilágítják a gnosztikus tanítás lényegét, hogy az miként helyezkedik el a kor teológiai vitáiban. Egyrészt mindig érdekes dolog Jézus szájába adott gnosztikus bölcsességet olvasni, másrészt óhatatlanul bárkit megpiszkálhat a kérdés (a kiadó nyilvánvaló szándékával összhangban), vajon puszta véletlen-e, hogy a történelem sodrában egy másik, 'nem gnosztikus' teológiai irány lett az 'igazság' szóvivője és kanonizálta az általunk ismert szövegeket Szentírássá? Katolikusként, keresztényként közel áll hozzám az a megközelítés, hogy az írások, szövegek közösségekben születtek, melyek alapvetően élő hagyományt és abból fakadóan a kor kihívásainak megfelelő teológiai tanítást közvetített. Ebből következően nem gondolom, hogy pusztán véletlen, vagy a történelmi 'szerencse' műve az az ösvény, amelyből a kereszténység, mint olyan kifejlődött. A gnosztikus tanítás egy jól felépített, önmagában koherens kozmológiai és teológiai rendszer, amely intellektuálisan kétségtelenül lenyűgöző. Ugyanakkor nem tagadhatom, hogy hozzám közelebb áll az a Jézus, az az Istenkép és Örömhír, amely a kanonizált szövegekből sejlik fel, s amely nem kerüli meg a szenvedés a halál és a felebaráti szeretet összefüggéseinek kérdését.
e-reader
Átrágtam magam az első e-könyvemen, melyet a februárban vásárolt Kindle e-book olvasóra vettem. Egy könnyed nyelvezetű olvasmányt szemeltem ki próbaképpen, így esett a választás C.S. Lewis, Screwtape Letters kis ópuszára (amelyet magyarul Csűrcsavar levelei címmel adtak ki). Hát... lehet, hogy a régi lelkesedésem okán, de inkább csalódás volt, mint nem. Legalábbis maga az olvasmányélmény mindenképp. Az egész történet arról szól, hogy a tapasztalt ördög egyik zöldfülű társának ad tanácsokat abban, hogy miként kísértsen egy kiszemelt pácienst. Ezekben, a különböző tanácsokkal ellátott levelekben aztán előkerül az élet és a vallás számos területe és morális dilemmája. Tizen-egynéhány évvel ezelőtt tetszett ez az ötletfelvetés és miután néhányan lelkesen meséltek róla, azóta vártam, hogy elolvassam. Lewis angolja elég kiforrott és kellett egy kis idő míg ráéreztem. Amikor nagyjából már sikerült belehelyezkednem, akkor sem tudott igazán magával ragadni. Vontatottnak és fárasztónak éreztem. Lewis kreatív humora egy ideig mindezt ellensúlyozta. Egy ideig... Ezekben a kis levelekben megfogalmazott tanácsok és monológok három szinten értekeznek az élet - főként morális - kérdéseiről: lélektani, teológiai és filozófiai megközelítésben, mindezt egy 'negatív' pedagógiai nyelvezettel. Ha a tapasztalt ördög azt tanácsolja kezdő tanítványának, hogy kiszemelt "páciensével" hitesse el, hogy a hit az első sorban egy szentimentális valóságalap, annak valódi üzenete nyilvánvalóan az ellentettje. A könyv gyermek-stílusa (amely nyilvánvalóan korántsem gyermekeknek szól csupán, sőt...) leegyszerűsített és didaktikus. Ez a leegyszerűsített nyelvezet egész jól megállja a helyét a lélektani dinamizmusok megvilágításánál. Azonban a teológiai és filozófiai üzenetek, illetve értekezések ezt számomra már nem bírják el. Filozófiai áramlatokat az ördög pártjára állítani elég necces a szememben. Mindazonáltal sok ponton inspiráló, elgondolkodtató különösen ha szem előtt tartjuk, hogy Lewis 1942-ben, a második világháború derekán fejezte be írását. A vallási bigottizmus és a vallási élet kiüresedésének veszélyét is kétségtelenül jól érzékelteti. Összességében nem bántam meg, hogy átrágtam magam rajta. Az angolomat mindenképp csiszolta, Lewis-t és vallásképét is jobban megértem, a Kindle pedig nagyon jól vizsgázott.
egy utazás története
Ennek az élményteli, sokrétű tapasztalatokkal áthatott argentin utamnak egy eleméről gondoltam még írni lezárásképpen, mégpedig magáról az utazásról. A tíz nap legmegpróbálóbb része volt az oda-visszaút Jeruzsálem és Buenos Aires között. Azt gondolom, nem feltétlen kellett volna, hogy így legyen, legalábbis 'normál' körülmények között jó néhány olyan faktor elkerülhető lett volna, melyek összegzése meglehetősen a negatív ingerküszöb alá gyúrta az utazás élményét. Most csak a repülőútra fókuszálok és hangsúlyozom, hogy leginkább tanulságképpen írom le, meg persze azért, mert valamilyen formán ez is részévé vált ennek a kalandnak. Fontos azt is hangsúlyoznom, hogy az utazás minden próbatétele messze elmarad azoktól a pozitív hatások és tapasztalatok sokaságától, amelyek egyedivé, hasznossá és kiemelkedően szép élménnyé varázsolták ezt az utat.
No, de lássuk az utazás árnyékait! Először is, az utazási iroda, amelyen keresztül a szervezők a repjegyeket foglalták, az El-Al izraeli légitársaság ajánlatát találta a legkedvezőbbnek. Az El-Al-lal szemben nagyon komoly fenntartásaim voltak, főleg személyes élménybeszámolók alapján. Miért is? Leginkább, a megítélésem szerinti túlzott biztonsági herce-hurcák miatt, melyek olykor gátlástalanul lépik át az utazók méltóságának és személyiségjogainak korlátait: cumbájspíl kapcsolatok, facebook, laptop, mobilok átfésülése... Ezért el is határoztam, már elég régen, hogy soha nem veszek és vetetek az El-Al járataira jegyet. Mivel a jegyeket azonban nem én fizettem és intéztem jelen esetben, nagyon nem volt más választás, mint elfogadni azt, ami megvevődött.
Az első lépés viszonylag pozitív volt, miután TelAviv-ban ugyanazon a biztonsági procedúrán kellet csupán átbajlódni, amely minden más járat esetében is várt volna rám. A következő mozzanat már tartogatott némi meglepetést. Közölték ugyanis, hogy a Madrid-Buenos Aires útra áttettek bennünket az eredetileg foglalt Air Europa járatáról az Iberia járatára, ránk sózva így plusz két és fél óra várakozást. Mindezt minden magyarázat nélkül. Tudni kell, hogy az egész út az El-Al ügyéntézése alá esett, mégsem tudott/akart egyetlen El-Al illetékes sem magyarázatot adni. Az út az El-Al Tel-Aviv - Madrid járatán egész kényelmes volt, normális elláttással és szolgáltatással. Lehetett olvasáshoz zenét hallgatni, vagy éppen filmet nézni (még ha nem is volt filmválasztási lehetőség, és nem volt saját monitor, de öt-hat ülésenként közös, felülről lehajtott képernyőkön ment film). Egy erős közepes osztályzatot mindenképp kiérdemel az El-Al saját járata a Madridig tartó úton, s ez sokkal jobb, mint amilyenre számítottam. Ez a négy órás út azonban csak az utazás kisebbik része volt, ami után következett a 12 órás nyűglődés az Iberia járat AirBus-ának fedélzetén. Itt most eléggé le kell csavarnom magam, hogy ne szitokszavak közepette írjak róluk. A lényeg röviden: abszurd módon a hely szűkösebb volt , mint a TA-Madrid úton (ami többek közt azt jelentette, hogy 12 órán keresztül nem tudtam rendesen kinyújtani a lábam, hacsak nem amikor kikászálódtam mosdóba), 12 óra alatt egyszer voltak képesek normális (teljes) menüt felszolgálni, a vége felé pedig valami kekszet és teát. A közös lehajtott monitorokon két film ment periodikusan 12 órán keresztül, úgyhogy maradt az olvasás. Éjszakai út volt, így a gyenge megvilágításba hamar belefáradtam.
A visszaút BA-ből Madridba, amely immár az általam komoly reménységgel várt Air Europa járatán zajlott, szinte ugyanez volt pepitában. A különbség csupán annyi volt, hogy kétszer szolgáltak fel rendes ételt, cserébe viszont semmilyen film, zene, vagy monitor nem volt, mondván, hogy kipurcant a rendszer és 'ez van'. Ráadásul sikerült a wc melletti helyeket megkapnunk, így 12 órán keresztül percenként hallgathattam, amint az ajtót ki-be csapkodják 30 cm-re tőlem, mindenféle kellemes, gyomorforgató illatáradattal kísérve.
A madridi átszállásnál az El-Al persze külön biztonsági vizsgálatot tartott, amely nem volt más, mint amilyet Tel-Aviv-ban már megszokhattam. Az El-Al saját járata mindezek után megváltás volt a Madrid-TA út folyamán. Az már csak hab a tortán, hogy a visszaúton sikeresen elkeverték a feladott poggyászom, amely így csak néhány nappal később érte utol az akkorra lenyugodott és éppen egy csoporttal már úton lévő gazdáját. A személyzet készségessége mindkét spanyol járaton a zéró felé konvergált.
Kicsit talán furcsának tűnhet, hogy egy jól sikerült és mindenképpen kitüntetésként megélt utazás kapcsán miért írok minderről. Lehetne éppenséggel nyelni egyet, és csak a szépre, jóra emlékezni. Ez teljes mértékben igaz. Ugyanakkor felháborítónak tartom, hogy egy olcsónak még relatíve sem nevezhető repülőjegy áráért mindezt meg lehet csinálni, amit velünk megcsináltak ezen az úton. Fontosnak tartom ilyen esetben megtenni, amit lehet, hogy ilyet senki, semmilyen társaság ne engedhessen meg magának, még akkor se, ha ez az utazás, minden velejárójával együtt is, egy összességében pozitív élménynek és tapasztalatnak vált a kerettörténetévé.
Nem gondolom, hogy ezek lennének a legsúlyosabb problémák akkor, amikor emberek éheznek, halálos betegségekben szenvednek, vagy más, ennél sokkal megterhelőbb traumákat élnek át. Azonban az egész fent elmesélt történet, véleményem szerint, egy általános, mögöttesen meghúzódó problémára mutat rá: a személyes figyelem hiányára. Sok hiba és probléma egy ilyen esetben elnézhetőbb, megérthetőbb, sőt talán más végkicsengése is lehetne, ha azt tapasztalnám, hogy ez valakit érdekel; hogy ha valaki azt mondaná: 'sajnáljuk és mindent megteszünk, hogy ezt kompenzáljuk, vagy, hogy ez máskor ne így legyen...' De ebben a történetben éppen azt tapasztaltam, hogy senkit az égvilágon nem érdekel, hogy én a 12 órás repülőút után milyen szájízzel fogom elhagyni a repülőt. Ez pedig a közönynek és érdektelenségnek egy olyan fertőző jelenségére utal, amely meggyőződésem, hogy sok világszintű krízis mélyén ott húzódik.
A tanulság pedig: egy tizenkétezer kilométeres kiruccanás lehet, hogy megér egy kis töprengést azon, hogy milyen társaságra bízza valaki az útját.
No, de lássuk az utazás árnyékait! Először is, az utazási iroda, amelyen keresztül a szervezők a repjegyeket foglalták, az El-Al izraeli légitársaság ajánlatát találta a legkedvezőbbnek. Az El-Al-lal szemben nagyon komoly fenntartásaim voltak, főleg személyes élménybeszámolók alapján. Miért is? Leginkább, a megítélésem szerinti túlzott biztonsági herce-hurcák miatt, melyek olykor gátlástalanul lépik át az utazók méltóságának és személyiségjogainak korlátait: cumbájspíl kapcsolatok, facebook, laptop, mobilok átfésülése... Ezért el is határoztam, már elég régen, hogy soha nem veszek és vetetek az El-Al járataira jegyet. Mivel a jegyeket azonban nem én fizettem és intéztem jelen esetben, nagyon nem volt más választás, mint elfogadni azt, ami megvevődött.
Az első lépés viszonylag pozitív volt, miután TelAviv-ban ugyanazon a biztonsági procedúrán kellet csupán átbajlódni, amely minden más járat esetében is várt volna rám. A következő mozzanat már tartogatott némi meglepetést. Közölték ugyanis, hogy a Madrid-Buenos Aires útra áttettek bennünket az eredetileg foglalt Air Europa járatáról az Iberia járatára, ránk sózva így plusz két és fél óra várakozást. Mindezt minden magyarázat nélkül. Tudni kell, hogy az egész út az El-Al ügyéntézése alá esett, mégsem tudott/akart egyetlen El-Al illetékes sem magyarázatot adni. Az út az El-Al Tel-Aviv - Madrid járatán egész kényelmes volt, normális elláttással és szolgáltatással. Lehetett olvasáshoz zenét hallgatni, vagy éppen filmet nézni (még ha nem is volt filmválasztási lehetőség, és nem volt saját monitor, de öt-hat ülésenként közös, felülről lehajtott képernyőkön ment film). Egy erős közepes osztályzatot mindenképp kiérdemel az El-Al saját járata a Madridig tartó úton, s ez sokkal jobb, mint amilyenre számítottam. Ez a négy órás út azonban csak az utazás kisebbik része volt, ami után következett a 12 órás nyűglődés az Iberia járat AirBus-ának fedélzetén. Itt most eléggé le kell csavarnom magam, hogy ne szitokszavak közepette írjak róluk. A lényeg röviden: abszurd módon a hely szűkösebb volt , mint a TA-Madrid úton (ami többek közt azt jelentette, hogy 12 órán keresztül nem tudtam rendesen kinyújtani a lábam, hacsak nem amikor kikászálódtam mosdóba), 12 óra alatt egyszer voltak képesek normális (teljes) menüt felszolgálni, a vége felé pedig valami kekszet és teát. A közös lehajtott monitorokon két film ment periodikusan 12 órán keresztül, úgyhogy maradt az olvasás. Éjszakai út volt, így a gyenge megvilágításba hamar belefáradtam.
A visszaút BA-ből Madridba, amely immár az általam komoly reménységgel várt Air Europa járatán zajlott, szinte ugyanez volt pepitában. A különbség csupán annyi volt, hogy kétszer szolgáltak fel rendes ételt, cserébe viszont semmilyen film, zene, vagy monitor nem volt, mondván, hogy kipurcant a rendszer és 'ez van'. Ráadásul sikerült a wc melletti helyeket megkapnunk, így 12 órán keresztül percenként hallgathattam, amint az ajtót ki-be csapkodják 30 cm-re tőlem, mindenféle kellemes, gyomorforgató illatáradattal kísérve.
A madridi átszállásnál az El-Al persze külön biztonsági vizsgálatot tartott, amely nem volt más, mint amilyet Tel-Aviv-ban már megszokhattam. Az El-Al saját járata mindezek után megváltás volt a Madrid-TA út folyamán. Az már csak hab a tortán, hogy a visszaúton sikeresen elkeverték a feladott poggyászom, amely így csak néhány nappal később érte utol az akkorra lenyugodott és éppen egy csoporttal már úton lévő gazdáját. A személyzet készségessége mindkét spanyol járaton a zéró felé konvergált.
Kicsit talán furcsának tűnhet, hogy egy jól sikerült és mindenképpen kitüntetésként megélt utazás kapcsán miért írok minderről. Lehetne éppenséggel nyelni egyet, és csak a szépre, jóra emlékezni. Ez teljes mértékben igaz. Ugyanakkor felháborítónak tartom, hogy egy olcsónak még relatíve sem nevezhető repülőjegy áráért mindezt meg lehet csinálni, amit velünk megcsináltak ezen az úton. Fontosnak tartom ilyen esetben megtenni, amit lehet, hogy ilyet senki, semmilyen társaság ne engedhessen meg magának, még akkor se, ha ez az utazás, minden velejárójával együtt is, egy összességében pozitív élménynek és tapasztalatnak vált a kerettörténetévé.
Nem gondolom, hogy ezek lennének a legsúlyosabb problémák akkor, amikor emberek éheznek, halálos betegségekben szenvednek, vagy más, ennél sokkal megterhelőbb traumákat élnek át. Azonban az egész fent elmesélt történet, véleményem szerint, egy általános, mögöttesen meghúzódó problémára mutat rá: a személyes figyelem hiányára. Sok hiba és probléma egy ilyen esetben elnézhetőbb, megérthetőbb, sőt talán más végkicsengése is lehetne, ha azt tapasztalnám, hogy ez valakit érdekel; hogy ha valaki azt mondaná: 'sajnáljuk és mindent megteszünk, hogy ezt kompenzáljuk, vagy, hogy ez máskor ne így legyen...' De ebben a történetben éppen azt tapasztaltam, hogy senkit az égvilágon nem érdekel, hogy én a 12 órás repülőút után milyen szájízzel fogom elhagyni a repülőt. Ez pedig a közönynek és érdektelenségnek egy olyan fertőző jelenségére utal, amely meggyőződésem, hogy sok világszintű krízis mélyén ott húzódik.
A tanulság pedig: egy tizenkétezer kilométeres kiruccanás lehet, hogy megér egy kis töprengést azon, hogy milyen társaságra bízza valaki az útját.
2011. szeptember 3., szombat
argentína - szimpózium
Szombat este indultunk a szimpózium helyszínére, a fokolárnak egy nagyobb központjába, mely Buenos Aires vonzáskörzetében található. A vonzáskörzet jelen esetben négy órás buszozást jelentett a városközponttól. A hely pedig, ahová megérkeztünk egy végtelenül békés, nyugalommal áthatott kis városka volt a lenyűgöző Pampa kellős közepén. Ezt a belterjes városkát legtöbben Mariapoli O'Higgins néven ismerik. (Akinek mond valamit Loppiano , az nagyjából el tudja képzelni a hely jellegét.) Tehát ezúttal a Mariapoli O'Higgins adott otthont a Fokoláre mozgalom által szervezett 4. Zsidó-Keresztény szimpóziumnak.
Kis háttérkitekintés: a Fokoláre mozgalom lelkiségének egyik meghatározó vonala a párbeszéd, legyen szó a Katolikus Egyházon belüli különböző mozgalmak, lelkiségek közti párbeszédről, ökumenikus (különböző keresztény felekezetek közötti) párbeszédről, a nagy vallásokkal való párbeszédről, vagy akár a szekuláris, más világnézetű társadalommal való dialógusról. A második vatikáni zsinat óta több színtéren is divatossá vált nyitásról, nyitottságról és párbeszédről beszélni, anélkül, hogy ezeknek a fogalmaknak egységes és világos körvonalai lennének mind a mai napig. A Fokoláre mozgalom egyike azoknak az úttörőknek, amelyek 'alulról' induló kezdeményezésekkel, főként tapasztalati szintről indulva próbálják megérteni, mit jelent napjainkban, keresztényként párbeszédben lenni más felekezetű, más kultúrájú, más vallású emberekkel. (Ez éppenséggel a kutatási területem egyik központi témája is, úgyhogy igyekszem nem belemerülni a témába.) Néhány évtizede az imént említett területek több szintjén is előrelépés történt, amely sajátosan érzékelhetővé vált a nagyobb vallásokkal történő dialógus terén. A különböző közös társadalmi projektekből, testvéries találkozókból szakmaibb jelegű fórumok fejlődtek ki. Ezek lettek a Fokoláre mozgalom vallásközi (hindu, zsidó, buddhista, muzulmán...) szimpóziumai, ahol, mind katolikus, mind az adott vallás részéről, egyes szakterületek kompetens képviselőinek bevonásával próbálják értelmezni a dialógus lehetőségeit, perspektíváit.
Az első és második zsidó-keresztény szimpózium Rómában volt 2005-ben és 2007-ben, melyek után 2009 februárjában tartották a harmadikat Jeruzsálemben. Ezen már magam is részt vettem, miután pont akkor érkeztem a jeruzsálemi ösztöndíj-programra frissen végzett teológusként. Idén februárban pedig jelezték a szervezők, hogy számítanának rám a most augusztusra tervezett szimpóziumon is. Így kerültem be a hat fős szentföldi delegációba, melyben hárman voltunk keresztények (köztük két palesztin izraeli állampolgár), továbbá két ortodox és egy nem ortodox zsidó résztvevő, akiket már régebb óta ismertem. Ez a tapasztalat már önmagában is megért egy utazást.
A találkozó kivitelezése némileg oldstyle-ra sikeredett (a jeruzsálemihez képest legalábbis mindenképp), miután erősen dominált a felolvasott előadások dömpingje, amely meglehetősen kiszorította a nyílt diskurzusok, vitafórumok idejét. Pedig az ilyen jellegű találkozókon ezeknek meghatározó szerepük van. A témák vegyesek, az előadások többnyire színvonalasak voltak. Nagyjából a közel száz résztvevő fele tette ki a zsidó résztvevők számát, köztük a genfi ortodox főrabbi-tól kezdve a buenos airesi reform rabbiképző rektorán keresztül egyetemi tanárok voltak főként fellelhetők. Katolikus részről teológusok, különböző szintű vallási vezetők, közéleti személyiségek, politikusok, jogászok is felbukkantak, de nem hiányzott a porondról a pedagógia és a pszichológia néhány nevesebb képviselője sem. A témákról külön-külön hosszú lenne most írni. Én ötöd magammal vettem részt egy kerekasztal beszélgetésen, ahol arról beszéltem, hogy mit jelent számomra, katolikusként Jeruzsálemben, a Héber Egyetemen a zsidó-keresztény párbeszéd egyes területeit tanulmányozni.
Mint a legtöbb konferencián, vagy ilyen jellegű pereputtyán, itt is a kötetlen találkozások voltak talán legproduktívabbak. Ilyenkor kerül sor kötetlenebb beszélgetésekre olyan figurákkal, akiket egyébként szinte képtelenség lenne megtalálni, elérni. Erős volt megtapasztalni, hogy az egyik leginkább érzékelhető összetartó erő, az a Fokolár lelkisége volt, amely valamilyen módon meghatározóvá, és így a párbeszéd kiindulópontjává, vált mind a zsidó, mind a katolikus résztvevők számára. Ez a legtöbbjük esetében régi, személyes tapasztalatokra nyúlik vissza.
Gyakran kérdezik, hogy valójában mire jók ezek a találkozók. Hisz nem történik más, mint hogy egy maréknyi (olykor intelligens, olykor fontos) ember összejön pár napra, elmondanak néhány okos megállapítást, rávilágítanak összefüggésekre, megosztják a tapasztalatainkat... mindenki happy stb. Egy részről nehezen tudnám pontosan megmondani, hogy hol érhető tetten igazán egy ilyen szimpózium hatása. Ugyanakkor a mostani alkalom után azt gondolom, hogy sokkal fontosabbak ezek az alkalmak, mint amilyennek tűnnek. Azt hiszem, hogy a konstans személyes kapcsolatokra épülő, akár intellektuálisabb, akár egzisztenciálisabb fórumoknak, mint ez a szimpózium is volt, jóval nagyobb a hatótávolságuk, mint például egy rutinból megszervezett szakmai konferenciáé, amelynek persze szintén megvannak az értékei. Azok közé tartozom, akiknek meggyőződése, hogy annak van első sorban formatív ereje, amit megélnek a résztvevők egy ilyen találkozón és ez az, ami képes aztán meghatározni a különböző témák rezonanciáját is.
A Fokolárnak talán pont ez az egyik erőssége és ezért látnak sokan benne reményteli távlatokat a dialógus mélyebb megértésének még kitaposatlan és olykor töredezett útján.
Kis háttérkitekintés: a Fokoláre mozgalom lelkiségének egyik meghatározó vonala a párbeszéd, legyen szó a Katolikus Egyházon belüli különböző mozgalmak, lelkiségek közti párbeszédről, ökumenikus (különböző keresztény felekezetek közötti) párbeszédről, a nagy vallásokkal való párbeszédről, vagy akár a szekuláris, más világnézetű társadalommal való dialógusról. A második vatikáni zsinat óta több színtéren is divatossá vált nyitásról, nyitottságról és párbeszédről beszélni, anélkül, hogy ezeknek a fogalmaknak egységes és világos körvonalai lennének mind a mai napig. A Fokoláre mozgalom egyike azoknak az úttörőknek, amelyek 'alulról' induló kezdeményezésekkel, főként tapasztalati szintről indulva próbálják megérteni, mit jelent napjainkban, keresztényként párbeszédben lenni más felekezetű, más kultúrájú, más vallású emberekkel. (Ez éppenséggel a kutatási területem egyik központi témája is, úgyhogy igyekszem nem belemerülni a témába.) Néhány évtizede az imént említett területek több szintjén is előrelépés történt, amely sajátosan érzékelhetővé vált a nagyobb vallásokkal történő dialógus terén. A különböző közös társadalmi projektekből, testvéries találkozókból szakmaibb jelegű fórumok fejlődtek ki. Ezek lettek a Fokoláre mozgalom vallásközi (hindu, zsidó, buddhista, muzulmán...) szimpóziumai, ahol, mind katolikus, mind az adott vallás részéről, egyes szakterületek kompetens képviselőinek bevonásával próbálják értelmezni a dialógus lehetőségeit, perspektíváit.
Az első és második zsidó-keresztény szimpózium Rómában volt 2005-ben és 2007-ben, melyek után 2009 februárjában tartották a harmadikat Jeruzsálemben. Ezen már magam is részt vettem, miután pont akkor érkeztem a jeruzsálemi ösztöndíj-programra frissen végzett teológusként. Idén februárban pedig jelezték a szervezők, hogy számítanának rám a most augusztusra tervezett szimpóziumon is. Így kerültem be a hat fős szentföldi delegációba, melyben hárman voltunk keresztények (köztük két palesztin izraeli állampolgár), továbbá két ortodox és egy nem ortodox zsidó résztvevő, akiket már régebb óta ismertem. Ez a tapasztalat már önmagában is megért egy utazást.
A találkozó kivitelezése némileg oldstyle-ra sikeredett (a jeruzsálemihez képest legalábbis mindenképp), miután erősen dominált a felolvasott előadások dömpingje, amely meglehetősen kiszorította a nyílt diskurzusok, vitafórumok idejét. Pedig az ilyen jellegű találkozókon ezeknek meghatározó szerepük van. A témák vegyesek, az előadások többnyire színvonalasak voltak. Nagyjából a közel száz résztvevő fele tette ki a zsidó résztvevők számát, köztük a genfi ortodox főrabbi-tól kezdve a buenos airesi reform rabbiképző rektorán keresztül egyetemi tanárok voltak főként fellelhetők. Katolikus részről teológusok, különböző szintű vallási vezetők, közéleti személyiségek, politikusok, jogászok is felbukkantak, de nem hiányzott a porondról a pedagógia és a pszichológia néhány nevesebb képviselője sem. A témákról külön-külön hosszú lenne most írni. Én ötöd magammal vettem részt egy kerekasztal beszélgetésen, ahol arról beszéltem, hogy mit jelent számomra, katolikusként Jeruzsálemben, a Héber Egyetemen a zsidó-keresztény párbeszéd egyes területeit tanulmányozni.
Mint a legtöbb konferencián, vagy ilyen jellegű pereputtyán, itt is a kötetlen találkozások voltak talán legproduktívabbak. Ilyenkor kerül sor kötetlenebb beszélgetésekre olyan figurákkal, akiket egyébként szinte képtelenség lenne megtalálni, elérni. Erős volt megtapasztalni, hogy az egyik leginkább érzékelhető összetartó erő, az a Fokolár lelkisége volt, amely valamilyen módon meghatározóvá, és így a párbeszéd kiindulópontjává, vált mind a zsidó, mind a katolikus résztvevők számára. Ez a legtöbbjük esetében régi, személyes tapasztalatokra nyúlik vissza.
Gyakran kérdezik, hogy valójában mire jók ezek a találkozók. Hisz nem történik más, mint hogy egy maréknyi (olykor intelligens, olykor fontos) ember összejön pár napra, elmondanak néhány okos megállapítást, rávilágítanak összefüggésekre, megosztják a tapasztalatainkat... mindenki happy stb. Egy részről nehezen tudnám pontosan megmondani, hogy hol érhető tetten igazán egy ilyen szimpózium hatása. Ugyanakkor a mostani alkalom után azt gondolom, hogy sokkal fontosabbak ezek az alkalmak, mint amilyennek tűnnek. Azt hiszem, hogy a konstans személyes kapcsolatokra épülő, akár intellektuálisabb, akár egzisztenciálisabb fórumoknak, mint ez a szimpózium is volt, jóval nagyobb a hatótávolságuk, mint például egy rutinból megszervezett szakmai konferenciáé, amelynek persze szintén megvannak az értékei. Azok közé tartozom, akiknek meggyőződése, hogy annak van első sorban formatív ereje, amit megélnek a résztvevők egy ilyen találkozón és ez az, ami képes aztán meghatározni a különböző témák rezonanciáját is.
A Fokolárnak talán pont ez az egyik erőssége és ezért látnak sokan benne reményteli távlatokat a dialógus mélyebb megértésének még kitaposatlan és olykor töredezett útján.
2011. szeptember 1., csütörtök
argentína - buenos aires
Nehezen tudnám összeszedetten megfogalmazni, hogy milyen elvárásokkal mentem Buenos Aires-be, legalábbis, ami várost, annak hangulatát és összképét illeti. Azt hiszem, hogy átütő meglepetést nem vártam történelmi és spirituális téren, lévén, hogy Rómával és Jeruzsálemmel nehéz ringbe szállni ezen a szinten. Arra azonban nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen hatással lesz rám, már csak azért is, mert az első utamra készültem a dél-amerikai szubkontinensere. Argentínát ráadásul különösen is közel éreztem magamhoz mindig. Nem tudom, hogy a foci miatt-e, vagy egyszerűen az emberek miatt, akiket onnét ismertem... Argentína történelmét és gazdaságát illetően csupán néhány gimnáziumi emlékfoszlány, valamint a 2001-es gazdasági válság élt bennem, és persze az Evita című film, amelyet szinte teljesen átaludtam a Corvin moziban 1997 februárjában (azóta sem sikerült rávennem magam, hogy végignézzem). Úgyhogy az út előtt rászántam néhány órát és átgoogliztam, átwikiztem a fontosabb dolgokat.
Az út a repülőtértől a városközpontig, ahol az első napokban elszállásoltak bennünket, megerősítette bennem, hogy néhány karakterisztikus negyedtől eltekintve, Buenos Aires alapvetően nem sokban különbözik azoktól az európai nagyvárosoktól, melyek városképét jellemzően a 19. század második és a 20. század első felének virágzó (historizáló, eklektikus) építészeti stílusa alakította ki. Amikor a belvárosban sétáltam megdöbbentően Budapest-érzésem volt. Az utak, az épületek... mintha az Andrássy úton, vagy a Keleti környékén sétálgattam volna. Most értettem csak meg igazán, hogy Alan Parker miért hozta Budapestre Madonnát és Banderast az Evita forgatásához. Ami talán első látásra is megkülönböztette Buenos Airest Budapesttől az inkább a nagyságrendbeli különbség.
Igaz, hogy megtalálható a Kodály körönd, vagy akármelyik körút mása, csak éppen tízszer, hússzor, harmincszor akkora kivitelben. Az argentin főváros legkisebb mellékutcáiban is el lehet csatangolni 400-500 házszámot, míg a nagyobb főutaknál az 50-60 ezres házszámok sem ritkák.
A fokolár kitűnő szervezésének köszönhetően a szimpózium előtti három napot remekül ki tudtuk használni, és mindemellett emelkedett szintű vendéglátásban volt részünk. Miután, mint a hat fős szentföldi delegáció, megérkeztünk a szállásra, a szobában figyelmesen elkészített üdvözlőkártya várt, helyi csokikkal körítve. Kipakoltunk, haraptunk valami reggeli félét, s nemsokkal rá már át is mentünk a női fokolár-központba ebédelni. A szervező team-mel együtt olya 10-en lehettünk. Elsőosztályú menüt kaptunk helyi specialitásokkal, amelyből a helyi steak sem hiányozhatott. Délután bementünk a városba. A kb hét metróvonal egyikén, hasonlóan a pesti földalattihoz, amolyan nosztalgia szerelvények furikáznak. Nagy élmény volt tömegközlekedéssel is felfedezni valamit a városból. Ráadásul az évente megerendezett Tangó-fesztivál is pont azokra a napokra esett, így nem hagyhattuk ki, hogy ne nézzünk be a rendezvénysorozat egyik központjába. Be kell, hogy valljam, lenyűgözött a tangó szuggesztív világa. Volt egy platz, ahová bárki bemehetett táncolni. Egész éjjel el tudtam volna lenni figyelve az ott táncoló párokat. Este szintén felejthetetlen vacsora várt, ezúttal a férfi fokolár központban, melynek fénypontja a házilag készített panada volt.
Másnap egy városnéző busszal barangoltunk a fővárosban, így eljutottunk azokba a negyedekbe is, amelyek sajátos jelleget adnak Buenos Aires-nek. Ilyen például a La Boca, amelyet olasz bevándorlók építettek ki a 19. század második felében sajátos építészeti stílust követve. Az élénk, olykor rikító, színes házak egyedi légkört teremtenek ebben a populáris negyedben. Itt ebédeltünk, és bizony ebben a negyedben láthattam élőben a Boca Juniors stadionját, a Bombonerát. Egy másik, sajátos arculatot kínáló negyed, a kikötő-sétáló-üzleti negyed volt, Puerto Madero. Nem gondoltam volna, hogy Jeruzsálem és Buenos Aires egyik közös pontja az itt található Calatrava-híd lesz : ) A sightseeing fülhallgatós kommentárja nem volt rossz, és most már Manuel Belgrano személyét is el tudom helyezni a történelemben, miután minden második sarkon volt valami, amely ehhez a bátor forradalmi figurához kötődött. Este shabbat köszöntőn, majd shabbat-vacsorán vettünk részt, amely már a szimpózium bevezető momentuma volt bizonyos értelemben.
Másnap, szombaton, hárman bementünk és főként gyalogosan, teljesen nyugis tempóban is körbejártuk a belvárost. Este a katedrálisban voltunk misén, és büszkén könyveltem el, hogy az állandó részeken kívül, a spanyol homíliából is meglepően sokat értettem. Jó volt megállni és spirituálisan is elcsendesedni kicsit , mielőtt továbbindultunk a szimpóziumra.
Buenos Aires légköre, mindent egybevéve, magával ragadott. Még egy dolog, ami mindenképp megkülönbözteti az európai városoktól, az az ott élő emberek jelenléte. Az emberek arca, mosolya, tekintete, a gazdasági és társadalmi kihívások ellenére is, valami egészen mély élet-szeretetet sugárzott. A városban élő bennszülöttekkel való személyes találkozások szintén nagy hatással voltak rám.
argentína - tél
Lassan egy hete, hogy visszaértem Argentínából, ahol közel száz meghívott résztvevővel egy négy napos zsidó-keresztény szimpóziumon vettem részt a Fokoláre szervezésében. A szimpózium előtt volt néhány napunk, hogy körözzünk egy kicsit és felfedezzük Buenos Aires-t.
Mindig is nehezemre esett elképzelni, hogy mit jelent az, amikor a nyári hónapok teljében néhány száz millió ember téli napjait éli a földteke másik felén. Így a várakozásaim egyike ez volt: vajon milyen lesz telelni augusztus közepén Buenos Aires-ben? Voltak, akik könnyedén legyintettek, hogy "á, azért az nem is igazi tél", mások kissé óvatosabban arra biztattak, hogy tegyek be melegebb cuccokat is. Nos ez a bő egy hét ottlét inkább az utóbbi tábor intéseit támasztotta alá. Amikor közel 22 óra utazás után reggel 9 körül megérkeztünk Buenos Aires-i reptérre és elhagytuk a terminál épületeit, bizony elő kellett húzni a kabátot. Egészen téli feeling volt, ahogy a 8-9 fokos levegő megcsapta az arcomat. Akkor azonban még nem sejtettem, hogy ennél még hidegebb napok is várnak majd ránk. Átlagosan évente egyszer beköszönt ugyanis néhány napra az úgynevezett sarki hideg, amikor is a Déli-sark felől érkező légáramlat nulla fok alá viszi hőmérsékletet. Senki nem fogja kitalálni, de sikerült telibe kapnunk ezt a néhány napot, így a szimpózium idejére éjszaka -2 fokra hűlt le a levegő, míg napközben 4-5 fokig is felforrósodott. Az idő az első két nap picit felhősebb, olykor esősebb volt, utána azonban végig tiszta és napos maradt az égbolt. Reggel, amikor megláttam a zúzmarás pázsitot, a befagyott pocsolyákat, elhittem, hogy bizony augusztus teljében is létezik olyan, hogy tél.
Mindig is nehezemre esett elképzelni, hogy mit jelent az, amikor a nyári hónapok teljében néhány száz millió ember téli napjait éli a földteke másik felén. Így a várakozásaim egyike ez volt: vajon milyen lesz telelni augusztus közepén Buenos Aires-ben? Voltak, akik könnyedén legyintettek, hogy "á, azért az nem is igazi tél", mások kissé óvatosabban arra biztattak, hogy tegyek be melegebb cuccokat is. Nos ez a bő egy hét ottlét inkább az utóbbi tábor intéseit támasztotta alá. Amikor közel 22 óra utazás után reggel 9 körül megérkeztünk Buenos Aires-i reptérre és elhagytuk a terminál épületeit, bizony elő kellett húzni a kabátot. Egészen téli feeling volt, ahogy a 8-9 fokos levegő megcsapta az arcomat. Akkor azonban még nem sejtettem, hogy ennél még hidegebb napok is várnak majd ránk. Átlagosan évente egyszer beköszönt ugyanis néhány napra az úgynevezett sarki hideg, amikor is a Déli-sark felől érkező légáramlat nulla fok alá viszi hőmérsékletet. Senki nem fogja kitalálni, de sikerült telibe kapnunk ezt a néhány napot, így a szimpózium idejére éjszaka -2 fokra hűlt le a levegő, míg napközben 4-5 fokig is felforrósodott. Az idő az első két nap picit felhősebb, olykor esősebb volt, utána azonban végig tiszta és napos maradt az égbolt. Reggel, amikor megláttam a zúzmarás pázsitot, a befagyott pocsolyákat, elhittem, hogy bizony augusztus teljében is létezik olyan, hogy tél.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
