húsvét margójára

Hétfő, május 2, a Shoah emléknapja. Az egyetemre tartok, előtte megállok, ahogy Shmuelnek megígértem, a jeruzsálemi városháza főterén. A környék iskoláinak szinte valamennyi diákját kivezényelték. Mindenkin fehér ing, blúz, sötét nadrág vagy szoknya. Shmuel kiemelt helyen ül az első sorban, majd  ő is gyertyát gyújt... Versek helyett főként visszaemlékezések hangoznak el naplókból, valamint a Shoah-t túléltek elbeszéléseiből. A köztes művészi betétek alatt az arcokat figyelem. Vajon mit jelent ez a megemlékezés az ott ülő 12-14 éves iskolásoknak? Azt, amit nekem jelentett egy iskolai megemlékezés ilyen idős koromban, vagy valami sokkal közelebbi és mélyebb érintettséget, amely szüleiken, nagyszüleiken keresztül eleven sebekre irányítják az ő figyelmüket is. Nem sok mindent sikerül leolvasnom az arcokról. Mintha egy  homályos szűrő lenne minden tekintetben, amely megszűri és nem enged közel kerülni a mögöttük meghúzódó érzelmek világához. Véget ér a másfél órás megemlékezés. Shmuellel és Sosannával röviden sikerül még egymást üdvözölni, majd folytatom utamat az egyetemre. A buszmegállóban várakozom, nem messze a városházától.  Érkezik is a busz. Felszállok, s az itteni gyakorlatnak megfelelően felmutatom a bérletemet. Egyszer csak megszólal egész országszerte az egy perces emlék-sziréna. Az izraeliek, a kocsik, a buszok megállnak... sokan kiszállnak az autóikból, lakásukból kimennek az erkélyre, hogy csendben állva megemlékezzenek. Pont ebben a pillanatban három, 14-15 éves, arab iskolás fiú érkezik és halad el a buszmegálló mellett. Látják, hogy az egész utca, a kocsik, az emberek némán állnak... mintha valaki egy pillanatra megállította volna a filmkockát. A középső fiú viccelődni kezd, ki-ki figurázva a csendben álló embereket. Hogy mennyire vannak tudatában annak, hogy pontosan mi is zajlik, nem tudom.  A busztól néhány méterre álló, talán ötvenes éveiben járó, férfinak egyszer csak elborul az agya, odarohan a három arab fiúhoz, elkezd velük kiabálni, majd ököllel ütni kezdi a középsőt. A fiú elterül, a férfi pedig tovább rugdossa. Hirtelen sokk fog el, hisz utoljára tizenöt éve, ute-fradi meccs után voltam hasonló esetnek szemtanúja. Az álló buszon egy fiatal zsidó asszony elborzadt hangon szólal meg: "Hívja valaki a rendőrséget!" Ebben a pillanatban ( még mindig a néma megemlékezés percének a csendjében vagyunk) a szintén közeli házból egy másik férfi rohan ki ásóval a kezében, egyenesen a három fiú és az őket "helyretevő" férfi felé. Egy halvány pillanat erejéig úgy tűnik, hogy talán a fiúnak próbál segíteni az őt püfölő férfi lenyugtatásával, azonban amikor az ásó nyelével vadul nekiesik ugyanannak a fiúnak, aki immár vérző fejjel futásnak ered két társával együtt, rájövök, hogy szó sincs ilyesmiről. A fényképezőmet még előkapom, hátha sikerül készítenem egy képet; hisz komolyan felmerül bennem, hogy feljelentést teszek a két férfi ellen. Képre már nem futotta. Vége az egy perces néma csendnek,  a busz elindul. Rengeteg érzés kavarog bennem: leginkább düh, tehetetlenség, döbbenet. A társadalmat, vagyis két mélyen sebzett, egyazon területen élő népet átjáró, hihetetlen mennyiségű feszültség, indulat csattant ott néhány méterre tőlem. Minden fejtegetés, okoskodás, érvelés pro vagy kontra, értelmetlennek tűnik számomra ezen a ponton. Külföldi egyetemistaként ritkán kerülök ilyen élesen közel a színfalak mögött meghúzódó véres valósághoz. Pedig ez épp úgy része Jeruzsálemnek, a Szentföldnek, a Húsvét titkának, annak a "Miért?" -nek, amelyet két hete, Nagypénteken, különös figyelemmel szemléltem. A vérző sebek és hasadékok sokkal nagyobbak annál ebben a történetben, hogy jó keresztény módjára előhúzzak valami csattanós lezárást. Mégis itt él bennem, egy halkan meghúzódó remény, amely mély bizonyossággal tölt el: a halál mélyén ott a...