családi színfolt

A múlt vasárnap összejött egy spontán családi összeruccanás. Az egész úgy indult, hogy egy hosszabb -pár hetes- kihagyás után bejelentkeztem nagyikához vasárnap ebédre. Még azon héten felskypeolt hugicám és kérdezte, hogy akkor mikor is megyünk a nagyihoz. MegyÜNK? kérdeztem vissza, és kiderült, hogy már ő is lezsírozta. Örültem, hogy vele is együtt leszek, de ez azt is jelentette -gondoltam- hogy ugrott a betervezett zongoraedzésem. Azért húgi megnyugtatott, hogy őt nem zavarja, ha kicsit leporolom a pianínót. Még ugyanazon a héten anyu is felskypeolt és velük is beterveztünk egy összeruccanást vasárnap délutánra (még egy múzeumlátogatás is képbe jött). Vasárnap délben meg is érkezünk húgival nagyikához, ahol már várt a gőzölgő paradicsom leves, a frissen készült paprikás csirke nokedlival és persze a kihagyhatatlan tejfölös uborkasaláta. Elég éhesek voltunk, úgyhogy közös ima és neki is láttunk a dolgoknak. Ebéd előtt, azért teszteltem egy kicsit a zongorabillentyűket. Már a paprikás csirke beszervezésén dolgoztunk, amikor egyszer csak megszólalt a kaputelefon. A nemmindennapi pozitív meglepetés átütő erejével hatott, amikor kiderült, hogy anyuék jöttek meg, hiszen alapvetően azt gondoltam, hogy talán a városban fogunk találkozuni valahol... Azért is örültem, mert rég voltunk csak így öten együtt és ráadásul a nagyinál. (Általában nagyobb családi banzájok szoktak lenni és nálunk.) Ment is a dumcsi. Mi még bevégeztük a bevégezni valót, apuék pedig asszisztáltak hozzá, lévén, hogy már túl voltak egy gasztronómiai kitérőn. Ebéd után előtört belőlem a "gyermeki" énem és, amíg a többiek traccsoltak, én a zongora elé vetettem magam, hogy egy kicsit megvillogtassam összekapart tudásomat az akkordos billentyűkíséret terén. Minden féket bevetve, próbáltam nem túl menni azon, mint amit egy kis háttérmuzsika adhat és így nem megtörni a társalgást. Mégis az egyik legnagyobb elismerésként éltem meg, amikor apu (a kísérettel összhangban) elkezdte énekelni azt a számot, amelyet éppen játszottam. Sőt, anyu is jelezte, hogy felismerte az ópuszt. Ez még húszonhét éves fejjel is a pótolhatatlan sikerélmények közé tartozik, mégpedig abba a különleges fajtába, melyet csak a szüleitől kaphat az ember. Utána kis retro party következett. A Filmmúzeumon éppen a "Szépleányok ne sírjatok!" című filmet vetítették, amelyre apu és anyu szeme is felcsillant. Ráadásul azok a Keksz és Syrius számok (régi nagy kedvencek) mentek éppen, melyeket apu annak idején épp ugyanilyen szobaméretű klubbokban hallgatott, és épp úgy mint azok a fiatalok, akik ott kuksoltak a fekete-fehér vásznon . Hogy teljes legyen a retro feeling, neki vágtunk az éppen következő Állami áruház című filmnek, melyben többekközt Latabár Kálmán, Gábor Miklós és Petres Zsuzsa (akiről fél óra elteltével be is tudtuk bizonyítani nagyikának, hogy nem a Kis Manyi) magyar filmcsillagok mutatták be, hogy miként működik a rendíthetetlen fellegvár. No ekkor már sejthető volt, hogy a múzeumlátogatás ugrott. A film után aztán, amikor nagyikától is elköszöntünk, négyen még beültünk egy kávézóba... Itt még tovább beszélgettünk, és egy kicsit én is tudtam mesélni a hetemről, sikereimről (különösen a cserkészeknek tartott lelkinapról, amelyről egész jó visszajelzések érkeztek.) A szürkén, esősen, nyirkosan induló vasárnapot egész beszínesítette ez a kis családi találkozás.

Sophia

A múlthéten leutaztunk Clair-rel Loppianóba, hogy részt vegyünk a Fokolár újonnan megszületett, és Sophia névre keresztelt egyetemének megnyitóján. Bár csak alig két napot töltöttünk ott, érdemes volt tizennyolc órát utazni oda és kb ennyit vissza, hiszen számunkra, akiknek volt alkalmunk részt venni három év alkalmával a születendő egyetem nyári kurzusain, és így egy egészen új akadémiai tapasztalatot szerezni, ez egy történelmi pillanat volt. Sokan azt mondják, azért tudott az alapító okirat elfogadtatása és a teljes akkreditációs procedúra ilyen gyorsan keresztül menni az aminisztrációs akadályplályán, mert a felsőoktatási képzés egy új paradigmájának magvait látták az alapuló egyetem programtervezetében. Alkalmam volt viszonylag közelről végigkísérni az egyetem születését, és számomra is úgy tűnik, hogy valóban új utat nyithat meg az egyetmi képzésben az amit a Sophia - még csak "egyetemi intézet"-ként - nyújtani képes. Miről van szó? A Sophia egyetem nem elsősorban specifikus (jogi, közgazdasági, informatikus...) szakdiplomát kínál, hanem egy olyan interdiszciplináris képzésre helyezi a hangsúlyt, mely segít egyfajta integrált műveltséget elsajátítatni egy adott kompetenciaterületen belül (társadalomtudományok, természettudományok...terén). Ez azt jelenti dióhéjban, hogy, ha valakinek van pl. egy közgazdász alapképzése(bachellor) vagy master-je, az egy nemzetközi tapasztalatot szerezve részt vehet ezen a fajta integrált master vagy doktori képzésen és erről papírja is lesz. Miben áll ennek a jelentősége? Például abban, hogy a munkaerőpiacon egyre többet ér, ha valakinek mondjuk a nukleáris medicina mélyreható ismeretei mellet, van egy átfogó informatikai, közgazdasági, társadalmi, antorpológiai...ismerete vagyis egyfajta "integrált" látásmódja. Persze parciálisan ez már több egyetemen megjelent valamilyen módon: a közgázon pl. tanítanak informatikát, a műegyetemen a vegyészek is tanulnak valamennyi mikrót és makrót stb. Azonban nekem úgy tűnik, hogyez még messze nem elégíti ki korunk azon egyre ütemesebben növekvő igényét, amelyet egy szervezett integrált felsőoktatási képzés tud nyújtani. Az új Sophia egyetem többek között talán ebben hozhat valami egészen eredetit.

adventi sikerek

Advent második hetét kezdtük el tegnap este. A múlthéten kórházba került Francesco. Miközben órát tartott, elkezdett szédülni, és rosszul lett. A doki beutalta a kórházba, s onnét már haza sem engedték. A belgyógyászat semmit nem mutatott ki, így most már alapvetően itthon van, s próbáljuk mindannyian visszafogni és rábírni, hogy egy kicsit húzza be a féket. Hát nem könnyű. Folynak még a neurológiai vizsgálatok. Azért némi javulás jeleit véltem felfedezni, ami annyit jelent, hogy már egyre kevesebbet szédeleg napközben. A feladatai nagy részét most átvállaltam: gimis órák, plébániai csoportok, lelkinapok, imaórák megtartása. Kezdenek élesben menni a dolgok. Eddig élvezem és ráadásul elég sok sikerélményben is volt részem az utóbbi hetekben, ami jót tett az egómnak :) Azt érzem, hogy van mondani valóm, amivel eddig sikerült megmozgatni a legkülönbözőbb korosztályokat.
Az egyik legnagyobb sikerélményem tegnap volt. Cserkészeknek kellett lelki-napot tartan. Ez már önmagában is furcsán hangzik: cserkészek és lelkinap. De hát Francescótól átvállaltam, és egyébként is volt bennem egy olyanfajta béke, hogy itt azért sokat nem veszthetek, de legalább kipróbálhatom magam a tízennégy-tizenöt éves korosztály előtt is. Beleugrottam. Találtam egy jó kis elrettentő címet: "Vágyaink és döntéseink a karácsony titkának fényében". (Nem rossz, mi !?:)
A program első felében az életünket mozgató vágyakról, azok fontosságáról beszéltem, a második félidőben pedig ezt folytatva beszéltem a döntések szerepéről életünkben. Sőt, a vágyakhoz kapcsolódva, a téma bevezetője után, adtam mindenkinek egy lapot és megkértem őket, hogy írják össze azokat a vágyaikat, céljaikat (mindenki ötöt), amit életükben szeretnének elérni, és hogy merjék szabadon engedni fantáziájukat anélkül, hogy azt éreznék, valami jámbor dologokat várok tőlük. Ha valakit érdekel, szívesen leírom mi lett a vége. A lényeg, hogy a nap végén a legtökösebb kemény fiúk is azt mondták a vezetőiknek, hogy nagyon "bejött" a téma. És én is úgy láttam, hogy alapvetően jól érezték magukat. A nagy menet persze csak holnap kezdődik, amikor is két hétig ugyan arról kell majd beszélnem közel húsz osztálynak...
Egyre inkább azt érzem, hogy a siker ajándék, mely segít növekedeni, a kudarc pedig -ami szintén bármikor, bármely területen képes beköszönni- alázatra tanít, és így, ha kicsit fájdalmasabban is, ugyanezt a növekedést szolgálja. Most, az adventi időszak segít abban, hogy a nap folyamán egyre többet szegezzem csendesen tekintetemet arra a Valakire, aki valahol ott bújkál minden öröm, siker, kudarc és fájdalom mögött.

hajnali lucskos szemlélődés

Ma reggel ötkor felkeltem (najó ötkor csörgött a vekker), hogy havat lapátoljak. No így már mindjárt másnak tűnik a hóesés varázsa, amit eddig főként a fűtött szobából, vagy egy-egy kis rövid séta alkalmával szemléltem. Tegnap jött oda hozzám Sham (az álnevek használatát Trychydts-től tanultam :) és előszeretettel felajánlotta a ház és templom körüli hókotrás páratlan, tán soha vissza nem térő (ezt azért kétlem) lehetőségét. Magamra nézve azért annyira nem éreztem kötelező érvényűnek a felkérést, egyrészt mert tudtam, hogy Francesco-t is megtalálták hasonló ügyben, másrészt mert most lett volna egy jó lehetőségem arra, hogy kialudjam magam, amire az utóbbi napokban nemigen volt lehetőségem. Azért gondoltam próbára teszem magam. Amikor ötkor megcsörrent a mobil, lenyomtam vettem egy nagy levegőt, "hát legalább megpróbáltam", és már csuktam is vissza a szemem. Aztán fordultam kettőt és ahelyett, hogy vissza ereszkedtem volna legszebb álmaimba, valami elkezdett motoszkálni, hogy azért mégis csak neki lehetne veselekedni, meg talán nincs is olyan nagy hó stb. Gondoltam ismét tesztelem magam. Felültem, a pizsamára felhúztam egy melegítőt és megkerestem a hólapátot. Mivel éjszaka jócskán nulla fok fölött tengett, az utakat inkább lucsok, mint hó takarta. Az viszont bőven, tehát a lapátolást nem úsztam meg. Elkezdtem és egyre inkább élveztem. Persze többször lapátoltam már havat korábban (otthon Szentendrén, vagy Esztergomban... Rómában kevesebbett :), most mégis új élményt adott az alvó város közepén elkezdeni kotorni ezt a lucskos valamit. Az emberek már elvétve kezdtek szállingózni, s figyeltem az arcukat. A legtöbben, gondolom, már munkába igyekeztek. Sokan közülük talán minden nap elhaladnak itt, ugyanebben az időben (esetleg több tíz éve bejárva ugyanezt az útvonalat), hogy családjuknak, maguknak, megkeressék a betevő falatot. Presser klasszikus száma jutott eszembe. Egy óra alatt sikerült is körbelapátolnom a fontosabb részeket, ráadásul egész jól esett ez a kis mozgás.

meteo

Tegnap leesett az első hó, megérkezett a hideg, az utak kezdenek lefagyni. Amolyan télies feeling kezd beköszönni, s mindez nem töri meg a leköszönő ősz varázsának a hangulatát. Tegnap például az egyik pillanatban az égbolt tiszta, napsütéses, a következő percben már vékony felhőrétegből kezdenek szállingózni azok fehér valamik. Erős hideg szélfúvás közepette is a napsugarak azért annyira átverekszik magukat, hogy az életkedv egész normális, az esetemben átlag fölöttinek mondható értéket produkál. Most is például, ahogy átnézek a monitor fölött, keresztül az ablakon, Liszt Allegro maestoso zongoraversenyét hallgatva, van valami magával ragadó a kinti erőteljes hóvúvásban, amit most is bevilágít a felhőrétegen átszűrődő nap fénye. (Könnyen beszélek, a fűtött szobából.) Asszem, ez az ami, az Örök Városban érezhetően hiányzott: megélni az őszt olyannak, amilyen: a maga esőzéseivel, fényes színpompájával, a hulló levelekkel... és most jön a tél, ennek van itt az ideje.

veszítenit tudni, avagy egy gondolat a választások margójára

Rávetettem magam a youtube-ra, hogy megnézzem Obama győzelmi, illetve McCain vereség utáni beszédét. Előző bejegyzésemben, egy mondatrész erejéig, eléggé lehúztam McCain-t és ez össze is foglalta nagyjából azt a benyomást, amely az elmúlt év választási kampányában kialakult bennem róla. A vereségét beismerő beszéde (lásd magyarul is) után azonban azt éreztem, de jó lenne, ha ilyen helyzetben hasonló érettséggel és korrektséggel tudnék beszélni ellenfelemről. A legnagyobb erények közé tartozik a szememben, amikor valaki az elődjéről, vagy ellenfeléről pozitívan tud megnyilatkozni. Obamától is korrektnek éreztem McCain méltatását és az együttműködésre tett ígéretét. McCain tisztán rávilágított arra is, hogy a közös szándék -az USA rendbehozataláért való törekvések- mellett is a különbségek minden bizonnyal megmaradnak. És ez talán nem is baj. A kérdés csak annyi, hogy ilyen helyzetben kinek van/lesz bátorsága ezeken a különbségeken felül emelkedni, hogy aztán egészen új szemszögből tudjanak a felek rájuk (a meglévő különbségekre) tekinteni? Hazai politikai kultúránkban is talán eljutunk egyszer erre a szintre... Én hiszem.

egy nem is olyan kis lépés

Az Amerikai Egyesült Államok választó polgárai kedden, 2008 november 4-én történelmet írtak: megválasztották 44. elnöküket Barack H. Obama személyében. Miért érzem kiemelkedően történelmi pillanatnak ezt az eseményt, amelyet az egész világ, a médiaorgánumok többsége is kiemelt figyelemmel kísért? Önmagában már azt a tényt, hogy a történelemben először léphet be színesbőrű elnök a Fehér Ház kapuján, egy demokratikus államrendszer hatalmas lépésének tartom. Amennyire tudtam, követtem a demokrata előválasztásokat és világos volt, hogy akár az első női, akár az első színesbőrű jelölt történelmet írhat. Obama szemlélete, irányvonala, karizmatikus személyisége hamar meggyőzött és ettől kezdve drukkoltam, hogy erre a felismerése az USA választóinak többsége is eljusson. Tény az is, hogy a választásokat megelőző helyzet tényezői nemigen javíthatták volna jobban a demokrata elnökjelölt győzelmi esélyeit. Bush politiaki megítélése mélyponton, tombol a gazdasági világválság előszele, változásokra kiéhezett társadalom, egy nagypapás-veterán, világos elképzelések nélküli elnökjelölt a republikánusok oldalán... Obama ezzel szemben egy olyan új világ képét rajzolja elénk, amely csak kevesekben nem támaszt igazi pardise-feelinget. Lévén, hogy ezt pragmatikus gondolatokkal, határozott fellépéssel, ugyanakkor közvetlen személyességgel teszi, még a szkeptikusabb kritikusait is elbizonytalanítja. Mindezek és minden előrejelzés ellenére, nem tudom hogy volt-e olyan ember, aki hitte, hogy az Egyesült Államok lakossága, szavazó polgárai képesek lesznek meghozni ezt a döntést és ráadásul olyan világosan, ahogyan tették azt tegnap este. Magam részéről azért semmiképen nem egyfajta messiást látok Obamában. Sokkal inkább egy olyan valakit, akitől egyszerűen hitelesnek hangzanak azok a szavak, melyek a szociális problémák, társadalmi igazságtalanságok javítását, a harmadik világ felemelését, egyfajta kiegyensúlyozott nemzetközi politikát céloznak meg. A nagy menet persze csak most kezdődik. Hiszen Obamának és stábjának nem kis zűrzavarban kell nekivágnia a new-world építgetésének. Csak a belső gazdaságra és pénzügyi piacra tekintve láthatjuk például, hogy a greenspan-i modell után valami új paradigma alapjait kellene megvetni, mindezt úgy, hogy az ebből fakadó nemzetközi földmozgás minél kevesebb házat temessen be. És akkor még a többi szektorokat nem is említettük. Hát hajrá! Én bizakodom abban, hogy - ha nem is lesz egy gyalog galopp - ezzel a mérföldkővel új fejezet nyílik a kultúrák, társadalmak közti párbeszéd és a mind egyetemesebb testvériségre való törekvés területén. Step by step...

Irány a hegyek! Azért ne túl messzire...

Tomival és Imivel kiruccantunk ma a közeli "hegyekbe". A KK-nál (ami gyakorlatilag a volt KKKI épülete) beköszöntünk hugicámnak, majd pedig neki vágtunk a fergeteges túrának. Felbaktattunk a fehér sziklákhoz, onnét egy kis kerülővel az Oroszlán szikla irányába indultunk, hogy feljussunk az Árpád-kilátóhoz. A kis kerülőúton belefutottunk egy nagyobb zöld terepjáróba, amelyre fehér betűkkel több oldalról is fel volt matricázva-. "tűzszerészet" és a teljesség kedvéért ott állt egy őket kísérő rendőrautó is. A terepruhás és a kék overálos figurák már távolról integettek, hogy ne próbáljunk közelebb menni, vagyis továbbhaladni az egyébként jelzett útvonalunkon. Na itt megértettük, hogy valami robbanni fog, és így is lett. Fél óra múlva az egyik zöld ruhás háromszor elkiáltotta magát: "Vigyázz! Robbanás!" Aztán egy kis morajlás következett, melybe még a pad is megremegett, amelyre leültünk. Ezután a fergeteges kuriózum után felkeltünk és tovább mentünk. Olyan igazi őszi, sétálós kirándulás volt ez. Enyhén ködös, de napsütéses táj, őszi színpompa, békés sétálgatók, futók. Imit elárasztották a névnapi jókívánságok, sms-ek... Mi Tomival a hármashatárhegy tetején köszöntöttük meg egy milkával. A menet közben sokat beszélgettünk, nevettünk, előjöttek komolyabb témák is, sőt a közös ima sem maradt el... de kitárgyaltunk egy-két könyv- ill. filmélményt is. Azt éreztem a nap végén, hogy az arányosság dominált. Jót pihentünk és valamifél testvéri közösség is erősödött köztünk. És ez mindenképpen ajándék!

végre egy kis Sziget-futás

Tegnap futottam egy kört a Margit-szigeten. Ez volt az első joging mióta hazajöttem Rómából. Már hiányzott. Ideális őszi délután: a levegő huszonöt fok körül, napsütés, aranysárga hulló falevelek... Vártam már valami ilyen pillanatot, ugyanis elég zsúfolt napjaim voltak. Sokan voltak a Szigeten, mégis volt valami békés, harmonikus összhang, amely hatással volt rám. Meglepődtem, hogy mennyien jöttek ki futni. Láttam egy fiatal külföldi párt (talán dánok lehettek), akik profi szerkóban futottak (le is előztek!), és arra lettem figyelmes, hogy a férfi -futás közben- tolt maga előtt egy babakocsit benne egy párhónapos lurkóval. Eszembe jutott, hogy először - igaz már nem babakocsiban - én is apuval futottam körbe a Szigetet. Nagyon büszke voltam magamra, hogy sikerült. Kb. hét éves lehettem és még a Kassák Lajos utcában laktunk. Talán az volt az utolsó alkalom, hogy a Szigeten futottam. Tök jó, hogy most, szinte végig, körbe kiépített futópálya van. Remélem lesz időm legalább hetente lenézni egy kis traningre.

újabb állomás

Immár másfél hete annak, hogy megkezdtem gyakorlati időszakomat a krisztinavárosi Havas Boldogasszony-plébánián. Az utóbbi három év (többnyire) Rómában töltött kollégiumi, egyetemi és gen’s élet után, és persze most egy kicsit megmártózva az itthoni-családi levegőben, ez most egy új egzisztenciát jelent számomra. Új feladatkörök, új emberek, új szerepek, élethelyzetek és kihívások… Visszatekintve, nem érzem túlzásnak azt mondani, hogy meglehetősen sokat kaptam a kinti környezeti és tapasztalatvilágból (nemzetközi szemlélet, világegyház-tapasztalat, széleskörű tanulmányi-kutatási lehetőségek…). Mégis most kíváncsian várom, hogy mit is jelent így a diploma megszerzése után és az esedékes diakónusszentelés előtt, kikerülve egy időre az egyetem és a kollégium falai közül, bevetni magam egy kis „terepmunkára”. Szerintem a papképzésnek egy fontos állomása ez, hiszen közel kerülünk azokhoz az emberekhez (idősekhez, fiatalokhoz, betegekhez, családokhoz…), akiknek sokat jelent az amit adni próbálunk és – nem mellékesen – látjuk azt is, hogy valóban örömmel tudunk-e elindulni ennek a szolgálatnak az útján. Szerencsés helyzetben vagyok több szempontból is. Mindenek előtt, mert az itteni munkacsoport– köztük a plébános és a káplán – őszinte közvetlenséggel és nyitottsággal fogadtak. Szerintem minden új helyzetben meghatározó, hogy valakit hogyan fogadnak. Egy másik, szintén pozitív faktor pedig az, hogy egy jó barátomat (akivel pár évet Rómában is együtt voltunk) válthatom itt a „gyakornoki poszton”. Lelkesen mesél az itteni életről, és láthatóan tényleg nagyon jól érezte magát az elmúlt évben. Ezekben a napokban, mielőtt visszaindul Rómába, sok embernek bemutatott, több területre bevezetett… és ez, meg kell vallanom, nem esett rosszul. Mindezek mellett persze szoknom kell még az itteni mozgásteret, a kialakult kommunikációs rendszert stb. A cserkészek belső nyelvhasználatához, például, elkelne egy külön szótár … :) már csak abból fakadóan is, mert ők adják az itteni ifjúság számban is meghatározó bázisát. Azért ezek nem tűnnek legyőzhetetlen akadályoknak. Körülbelül a következő főbb feladatkörök várnak rám kéthetes hangsúlyváltásokkal: a liturgikus tér körüli (klasszikusan sekrestyés) teendők – irodai munka (plébániai adminisztráció) – caritas (karitász: szegények segítése…) – idősek otthona – iskolai, gimnáziumi hitoktatás – az itteni ifjúsági ill. cserkészélet megismerése. Az első hét után az már látszik, hogy unatkozni nem fogok. És ez így is van rendjén. A mostani élethelyzetem minden újdonságával együtt is valami lényegi dolog azonban azt hiszem nem változik az eddigiekhez képest. Ez a barátom, akit most váltok, az egyik nap azt mondta nekem: "Ne csinálj semmi mást, csak szeresd az itteni embereket és "légy jelen" számukra!" Még azt is hozzátette, hogy ne csak azok felé tekintsem ezt érvényesnek, akik iránt ezt könnyebb megvalósítani (pl.:fiatalok…) hanem az idősebbek, állapotukból fakadóan rászorultabbak, kevésbé szimpatikusak, vagy éppen azok felé, akik valami miatt bosszantanak (hiszen ilyenek mindenhol akadhatnak, még a legjobb családban is). Mindketten, a magunk pusztán huszonjónéhány évével is, valamennyire tudjuk, hogy ezeknek a szavaknak azért bizony súlya van, és hogy ez nem is mindig olyan egyszerű feladat. Mégis egyre inkább biztos vagyok abban, hogy erre van ma a legnagyobb szükség a világ bármely pontján, tehát itt is. Hogy ez mit is jelent az Életben? Ezt próbálom most ebben a félévben itt, a krisztinavárosi plébánián csendben, lábujjhegyen haladva, egy belső Hangra figyelve felfedezni.

egy nap alatt a balaton körül

Csütörtökön Tamással és Endrével egyhuzamban körbetekertük a Balatont. Megállásokkal együtt tizennégy órát voltunk úton és a 9,6 órás a tiszta menetidőt 20,5-ös átlaggal hoztuk. Júniusban ugyan ezt az utat három nap alatt tettük meg egy másik barátommal, s ekkor támadt az a gondolatom, hogy ezt a kört huszonnégy órán belül is le lehetne tekerni valamikor. Nem sejtettem, hogy két hónapra rá sikerül is két lelkes társra akadnom. Hát sikerült és le is tekertük. Reggel hatkor indultunk Balatonszemesről Keszthely felé és az első hetvenöt kilométert megállás nélkül, huszonöt km/ó-ás átlaggal tudtuk teljesíteni, ami felül múlta eredeti számításainkat. Ezúttal – nem úgy mint két hónapja – sikerült ellenállni annak a huszonöt-harminc kilométeres, csalogató kitérőnek, amely a kijelölt kerékpárútvonal mentén visz fel a badacsonyi „hegyeken” keresztül a káli medencébe, majd kanyarodik vissza Zánkánál a partra. Persze aztán lent is volt kijelölt út, amit elfelejtettek jelezni… Száz és százharminc kilométer között éreztem egy holtpontot, amikor keményen elgondolkoztam, azon, hogy jó ötlet volt-e minden felkészülés nélkül nekivágni ennek a körnek. A tavasszal futott római maraton óta sikerült azért egy rendszerességet tartanom sportban, ez azonban utóbbi hónapban csupán egy-két alakalom/hétre csökkent…. A holtponton való átlendülés után azonban már éreztem, hogy ez meg lesz és ennek megfelelően –kellő szénhidrátbevitel mellett – tudtuk a 22-23-as átlagot tartani. Talán banális, de nagy élmény volt 19.55 órakor begurulni Szemesen arra pontra, ahonnét aznap reggel elindultunk. A Magyar Tenger körül kiépített kerékpárútról őszintén szólva vegyes érzések kavarognak bennem. A múltkori három napos kerülés után mindenkinek dicshimnuszokat zengtem arról, hogy helyenként milyen jól kiépítették a bringautat, és hogy összességében egész jól lehet haladni végig a Balaton körül. Most, hogy lényegesen intenzívebb tempóban próbáltunk tekerni, már nem vettem olyan nagy ujjongással a kilencven fokos kanyarokat, meg az északi part – olykor teljesen felesleges – cikk-cakkjait a part és az országút között. Összességében azonban bátran állíthatom, hogy a Balatont, még a néhol töredezett úton is érdemes megkerülni.

szülinapi kórus

Ma 19.00-órakor volt ötvennégy éve annak, hogy édesanyám meglátta a napvilágot. Ennek előestéjét tegnap meg is ünnepeltük szűk családi körben. Apunak és Szilvinek sikerült anyu előtt hazaérniük, így az a merész ötletem támadt, hogy gitáros kísérettel összehozzuk a kis családi kórust, és Halász Jutka klasszikusan ideillő számát betanuljuk. Kis vonakodás után beadták a derekukat és megeresztettük, ami kifért. Meglepődtem, hogy hugicámnak is milyen jó hangja van. Kis próba után, amikor anyu hazaért és belépett, mi rázendítettünk. Az asztal persze már meg volt terítve, anyu persze minderre nem számított és mindezeknek egyenes következményeként nem maradhattak el a meglepődött mosollyal párosult könnycseppek… Aztán vacsora, beszélgetés és egy kis csemegézés a családi filmarchívumból, amelynek nagy részét már sikerült bedigitalizálnom az elmúlt napokban… Persze vacsi közben nem kevés érzelmekkel telített dinamizmussal tettünk egy kis kitérőt, rávetődve a politika és sport viszonyára a pekingi olimpia fényében. Régen tartottam az ilyen jellegű vitáktól, most azonban sokkal inkább kihívásnak érzetem, hiszen meg kell tanulnunk érdemi vitát (vagy sokkal inkább párbeszédet) folytatni olyan kérdésekről, családon belül is, ahol nyilvánvaló nézetkülönbségek vannak. A racionális megítélés és az érzelmek kettéválasztásáról persze könnyebb írni, mint azt ideális formájában megvalósítani (és ezt magamban is tapasztalom)… ezért is jók az ilyen kis gyakorlatok. Az est szép, családi hangulatát ez inkább azonban csak színesítette és sikerült nem megtörni. Vasárnap összejön a tágabb családi kör és a kórus várhatóan ismét felcsendül.

valóságértelmezés a hit és tudmány fényében

A múlt héten végre volt időm egy zseniálisan jó összefoglaló kis könyvnek (Interpretazione del reale tra scienza e teologia Citta Nuova, 2007. Roma) a végére érni, melyben Sergio Rondinara taglalja a hit és a tudomány egymáshoz való viszonyát. Rondinara végzettségét tekintve atomfizikus, de mindemellett szaklicenciátust (mastert) szerzett a római Gregorianán filozófiából és teológiából is. Az Istenhit és a tudomány kapcsolatáról, összeegyeztethetőségéről már tucatnyi irodalom jelent meg, mégis kevés olyan, amelyek a felmerülő kérdések megvilágításán túl képesek elfogadható alternatívát nyújtani akár a hittel, akár a különböző tudományokkal foglalkozók számára. A szerzőnek szerintem jól sikerült egy átfogó történeti betekintést adnia arról, hogy mi volt az alapja az (anyagvilággal foglalkozó) tudomány és a természetfeletti létbe vetett hit egységének és szétválásának, illetve, hogy melyek azok a mozgatórugók, amelyek mentén megfogalmazódik a hit és a tudomány közti „párbeszéd” igénye napjainkban.

egy híján harminc

A héten leruccantam Balatonszemesre szüleimhez és ennek bő három, együttöltött nap lett a gyümölcse. Lévén, hogy hét éve már jórészt nem itthon lakom, ritkán adódnak ilyen alkalmak, amikor így picit is hosszabb időre együtt lehetünk. Hétfőn ünnepelték huszonkilencedik házassági évfordulójukat. Örültem, hogy ennek az ünnepnek most nem pusztán egy rövid telefon, vagy sms erejéig lehettem részese, hanem személyesen is átölelhettem őket. Jókat beszélgettünk, strandoltunk, olimpiát néztünk, sokat nevettünk és persze a nosztalgiázgatásnak is megvolt a helye. Szerdán anyu verhetetlen pacalpörköltet hozott össze. Apuval nem hagyhattuk ki a szokásos teniszt, sőt a helyi teniszpályás, még a technikám finomítgatásában is segített. Azt talán csak ritkán érzékeljük, hogy mennyire fontos pillanatok is ezek. Rácsodálkoztam szüleim házasságának közel harminc évére, amelynek huszonhét ill. huszonhat éves részhalmazát tesszük ki húgommal. Egyszerűen csak örülök annak, hogy ők a szüleim, hálával gondolok mindarra, amit gondoskodásban, szeretetben kaptam tőlük, és csak drukkolni tudok, hogy ebben a nem is annyira egyszerű világunkban, vezető üzletemberekként is, tudják felismerni azokat a kihívásokat, melyeket az élet még tartogat számukra. Remélem a legközelebbi alkalomra Szilvi húgom is el tud szabadulni a KKKI mikroszkópjai mögül…

generációk találkozása

Délelőtt az egyik, még Rómában leadott dolgozatomon finomítgattam egy kicsit... Szeretném itthon is véleményeztetni néhányakkal. Ehhez természetesen még magyarul is össze kellene foglalnom a dolgozat ívének főbb pontjait. Valaki azt mondta, hogy az igazán nagy alkotások lényegét egy mondatban meg lehet fogalmazni. Ettől még megnyugtatóan távol vagyok, de a konvergencia program azért már folyamatban van. Délután a Várban volt dolgom, s ezt kihasználva beugrottam egy barátomhoz, akivel már közel három éve nem láttuk egymást. A "Na és mi van veled?" kérdést alaposan körbejártuk bő két órán keresztül. Ő jelenleg a budavári plébánia káplánja, ami annyit tesz, hogy főként fiatalokkal, jegyesekkel, fiatal házasokkal foglalkozik és, meg kell vallani, annak ellenére, hogy a magyarországi turizmus egyik gócpontjában vannak, egészen szép kis közösségi élet vert gyökeret.
A következő állomás nagymamám volt, akihez át is zötykölődtem egy sárga Simens szardíniadobozon. Mit is tehet egy nagymama, amikor "kicsi", huszonhét éves unokája meglátogatja? Hát örül. Ennek az örömnek főbb vonásai a "kisunokában" is megmutatkoztak. Két perc múlva persze már nagymamám Bernstein pianínóját koptattam. Ez nem ritka az utóbbi napokban, ugyanis amellett, hogy szépen be lett hangolva ez a finom hangszer, felfedeztem, hogy a gitáros akkordkíséretek alapján egészen jól megy a billentyűs akkordkíséret is. Egy rövid szomszédboldogító gyakorlás után megveregettem a vállamat, majd beültünk nagymamámmal a kocsiba és irány Szentendre. Ahogy jöttünk az úton, az életéről mesélt. Előkerültek olyan epizódok, melyeket már sokszor hallottam... közben halkan a Juventus rádió szólt és amikor az egyik kedvenc számomra lettem figyelmes, már azon voltam, hogy minden cselt bevetve, a legkisebb feltűnést is elkerülve - szelíd jelzésértekkel - felhangosítsam a rádiót. Ekkor azonban másodpercek tördéke alatt futott át rajtam, hogy az adott helyzetben a legjobb Leonard Cohen szám sem ér annyit, mint bármelyik (akárhányszor is hallott) történet, amelyet nagymamám egyszerűen csak el akar mesélni. A generációk találkozásában, ha nem is mindig tűnik egyszerűnek, megmutatkozik valami egyedien szép, amire olykor sikerül rácsodálkoznom is.

itthon

Egy intenzív római év után (záródolgozat, stb.) most újra itthon vagyok. Július elején Balatont kerültünk, mégpedig kerékpárral, utána Brassóban voltam egy papszentelésen, majd pedig Salzburgban másztuk a hegyeket. Most néhány napja itthon fárasztom szüleimet Szentendrén, de már el is menekültek két hétre a Balcsira, úgyhogy egyedül uralom a terepet. Azt hiszem, nem ússzák meg (már mint szüleim), hogy hamarosan én is utánuk menjek pár napra Szemesre. Év közben úgyis keveset látjuk egymást (három éve tanulok Rómában), ilyenkor pedig egyszerűen csak örülünk egymásnak… Ennek is meg van a helye. Ezekben a nyugodtabb napokban tudok sort keríteni rég nem látott barátaimmal is, egy-egy sörre, pizzára, filmre, és ami a legfontosabb, éjszakákba nyúló beszélgetésekre. Jó itthon.

tenisz

Ma végre, hosszú idő után egy jót teniszeztünk Lóci barátommal. Még egy rezgéscsillapítót is kaptam az ütőmre.