családi színfolt

A múlt vasárnap összejött egy spontán családi összeruccanás. Az egész úgy indult, hogy egy hosszabb -pár hetes- kihagyás után bejelentkeztem nagyikához vasárnap ebédre. Még azon héten felskypeolt hugicám és kérdezte, hogy akkor mikor is megyünk a nagyihoz. MegyÜNK? kérdeztem vissza, és kiderült, hogy már ő is lezsírozta. Örültem, hogy vele is együtt leszek, de ez azt is jelentette -gondoltam- hogy ugrott a betervezett zongoraedzésem. Azért húgi megnyugtatott, hogy őt nem zavarja, ha kicsit leporolom a pianínót. Még ugyanazon a héten anyu is felskypeolt és velük is beterveztünk egy összeruccanást vasárnap délutánra (még egy múzeumlátogatás is képbe jött). Vasárnap délben meg is érkezünk húgival nagyikához, ahol már várt a gőzölgő paradicsom leves, a frissen készült paprikás csirke nokedlival és persze a kihagyhatatlan tejfölös uborkasaláta. Elég éhesek voltunk, úgyhogy közös ima és neki is láttunk a dolgoknak. Ebéd előtt, azért teszteltem egy kicsit a zongorabillentyűket. Már a paprikás csirke beszervezésén dolgoztunk, amikor egyszer csak megszólalt a kaputelefon. A nemmindennapi pozitív meglepetés átütő erejével hatott, amikor kiderült, hogy anyuék jöttek meg, hiszen alapvetően azt gondoltam, hogy talán a városban fogunk találkozuni valahol... Azért is örültem, mert rég voltunk csak így öten együtt és ráadásul a nagyinál. (Általában nagyobb családi banzájok szoktak lenni és nálunk.) Ment is a dumcsi. Mi még bevégeztük a bevégezni valót, apuék pedig asszisztáltak hozzá, lévén, hogy már túl voltak egy gasztronómiai kitérőn. Ebéd után előtört belőlem a "gyermeki" énem és, amíg a többiek traccsoltak, én a zongora elé vetettem magam, hogy egy kicsit megvillogtassam összekapart tudásomat az akkordos billentyűkíséret terén. Minden féket bevetve, próbáltam nem túl menni azon, mint amit egy kis háttérmuzsika adhat és így nem megtörni a társalgást. Mégis az egyik legnagyobb elismerésként éltem meg, amikor apu (a kísérettel összhangban) elkezdte énekelni azt a számot, amelyet éppen játszottam. Sőt, anyu is jelezte, hogy felismerte az ópuszt. Ez még húszonhét éves fejjel is a pótolhatatlan sikerélmények közé tartozik, mégpedig abba a különleges fajtába, melyet csak a szüleitől kaphat az ember. Utána kis retro party következett. A Filmmúzeumon éppen a "Szépleányok ne sírjatok!" című filmet vetítették, amelyre apu és anyu szeme is felcsillant. Ráadásul azok a Keksz és Syrius számok (régi nagy kedvencek) mentek éppen, melyeket apu annak idején épp ugyanilyen szobaméretű klubbokban hallgatott, és épp úgy mint azok a fiatalok, akik ott kuksoltak a fekete-fehér vásznon . Hogy teljes legyen a retro feeling, neki vágtunk az éppen következő Állami áruház című filmnek, melyben többekközt Latabár Kálmán, Gábor Miklós és Petres Zsuzsa (akiről fél óra elteltével be is tudtuk bizonyítani nagyikának, hogy nem a Kis Manyi) magyar filmcsillagok mutatták be, hogy miként működik a rendíthetetlen fellegvár. No ekkor már sejthető volt, hogy a múzeumlátogatás ugrott. A film után aztán, amikor nagyikától is elköszöntünk, négyen még beültünk egy kávézóba... Itt még tovább beszélgettünk, és egy kicsit én is tudtam mesélni a hetemről, sikereimről (különösen a cserkészeknek tartott lelkinapról, amelyről egész jó visszajelzések érkeztek.) A szürkén, esősen, nyirkosan induló vasárnapot egész beszínesítette ez a kis családi találkozás.