újabb állomás

Immár másfél hete annak, hogy megkezdtem gyakorlati időszakomat a krisztinavárosi Havas Boldogasszony-plébánián. Az utóbbi három év (többnyire) Rómában töltött kollégiumi, egyetemi és gen’s élet után, és persze most egy kicsit megmártózva az itthoni-családi levegőben, ez most egy új egzisztenciát jelent számomra. Új feladatkörök, új emberek, új szerepek, élethelyzetek és kihívások… Visszatekintve, nem érzem túlzásnak azt mondani, hogy meglehetősen sokat kaptam a kinti környezeti és tapasztalatvilágból (nemzetközi szemlélet, világegyház-tapasztalat, széleskörű tanulmányi-kutatási lehetőségek…). Mégis most kíváncsian várom, hogy mit is jelent így a diploma megszerzése után és az esedékes diakónusszentelés előtt, kikerülve egy időre az egyetem és a kollégium falai közül, bevetni magam egy kis „terepmunkára”. Szerintem a papképzésnek egy fontos állomása ez, hiszen közel kerülünk azokhoz az emberekhez (idősekhez, fiatalokhoz, betegekhez, családokhoz…), akiknek sokat jelent az amit adni próbálunk és – nem mellékesen – látjuk azt is, hogy valóban örömmel tudunk-e elindulni ennek a szolgálatnak az útján. Szerencsés helyzetben vagyok több szempontból is. Mindenek előtt, mert az itteni munkacsoport– köztük a plébános és a káplán – őszinte közvetlenséggel és nyitottsággal fogadtak. Szerintem minden új helyzetben meghatározó, hogy valakit hogyan fogadnak. Egy másik, szintén pozitív faktor pedig az, hogy egy jó barátomat (akivel pár évet Rómában is együtt voltunk) válthatom itt a „gyakornoki poszton”. Lelkesen mesél az itteni életről, és láthatóan tényleg nagyon jól érezte magát az elmúlt évben. Ezekben a napokban, mielőtt visszaindul Rómába, sok embernek bemutatott, több területre bevezetett… és ez, meg kell vallanom, nem esett rosszul. Mindezek mellett persze szoknom kell még az itteni mozgásteret, a kialakult kommunikációs rendszert stb. A cserkészek belső nyelvhasználatához, például, elkelne egy külön szótár … :) már csak abból fakadóan is, mert ők adják az itteni ifjúság számban is meghatározó bázisát. Azért ezek nem tűnnek legyőzhetetlen akadályoknak. Körülbelül a következő főbb feladatkörök várnak rám kéthetes hangsúlyváltásokkal: a liturgikus tér körüli (klasszikusan sekrestyés) teendők – irodai munka (plébániai adminisztráció) – caritas (karitász: szegények segítése…) – idősek otthona – iskolai, gimnáziumi hitoktatás – az itteni ifjúsági ill. cserkészélet megismerése. Az első hét után az már látszik, hogy unatkozni nem fogok. És ez így is van rendjén. A mostani élethelyzetem minden újdonságával együtt is valami lényegi dolog azonban azt hiszem nem változik az eddigiekhez képest. Ez a barátom, akit most váltok, az egyik nap azt mondta nekem: "Ne csinálj semmi mást, csak szeresd az itteni embereket és "légy jelen" számukra!" Még azt is hozzátette, hogy ne csak azok felé tekintsem ezt érvényesnek, akik iránt ezt könnyebb megvalósítani (pl.:fiatalok…) hanem az idősebbek, állapotukból fakadóan rászorultabbak, kevésbé szimpatikusak, vagy éppen azok felé, akik valami miatt bosszantanak (hiszen ilyenek mindenhol akadhatnak, még a legjobb családban is). Mindketten, a magunk pusztán huszonjónéhány évével is, valamennyire tudjuk, hogy ezeknek a szavaknak azért bizony súlya van, és hogy ez nem is mindig olyan egyszerű feladat. Mégis egyre inkább biztos vagyok abban, hogy erre van ma a legnagyobb szükség a világ bármely pontján, tehát itt is. Hogy ez mit is jelent az Életben? Ezt próbálom most ebben a félévben itt, a krisztinavárosi plébánián csendben, lábujjhegyen haladva, egy belső Hangra figyelve felfedezni.