Délelőtt az egyik, még Rómában leadott dolgozatomon finomítgattam egy kicsit... Szeretném itthon is véleményeztetni néhányakkal. Ehhez természetesen még magyarul is össze kellene foglalnom a dolgozat ívének főbb pontjait. Valaki azt mondta, hogy az igazán nagy alkotások lényegét egy mondatban meg lehet fogalmazni. Ettől még megnyugtatóan távol vagyok, de a konvergencia program azért már folyamatban van. Délután a Várban volt dolgom, s ezt kihasználva beugrottam egy barátomhoz, akivel már közel három éve nem láttuk egymást. A "Na és mi van veled?" kérdést alaposan körbejártuk bő két órán keresztül. Ő jelenleg a budavári plébánia káplánja, ami annyit tesz, hogy főként fiatalokkal, jegyesekkel, fiatal házasokkal foglalkozik és, meg kell vallani, annak ellenére, hogy a magyarországi turizmus egyik gócpontjában vannak, egészen szép kis közösségi élet vert gyökeret.
A következő állomás nagymamám volt, akihez át is zötykölődtem egy sárga Simens szardíniadobozon. Mit is tehet egy nagymama, amikor "kicsi", huszonhét éves unokája meglátogatja? Hát örül. Ennek az örömnek főbb vonásai a "kisunokában" is megmutatkoztak. Két perc múlva persze már nagymamám Bernstein pianínóját koptattam. Ez nem ritka az utóbbi napokban, ugyanis amellett, hogy szépen be lett hangolva ez a finom hangszer, felfedeztem, hogy a gitáros akkordkíséretek alapján egészen jól megy a billentyűs akkordkíséret is. Egy rövid szomszédboldogító gyakorlás után megveregettem a vállamat, majd beültünk nagymamámmal a kocsiba és irány Szentendre. Ahogy jöttünk az úton, az életéről mesélt. Előkerültek olyan epizódok, melyeket már sokszor hallottam... közben halkan a Juventus rádió szólt és amikor az egyik kedvenc számomra lettem figyelmes, már azon voltam, hogy minden cselt bevetve, a legkisebb feltűnést is elkerülve - szelíd jelzésértekkel - felhangosítsam a rádiót. Ekkor azonban másodpercek tördéke alatt futott át rajtam, hogy az adott helyzetben a legjobb Leonard Cohen szám sem ér annyit, mint bármelyik (akárhányszor is hallott) történet, amelyet nagymamám egyszerűen csak el akar mesélni. A generációk találkozásában, ha nem is mindig tűnik egyszerűnek, megmutatkozik valami egyedien szép, amire olykor sikerül rácsodálkoznom is.
A következő állomás nagymamám volt, akihez át is zötykölődtem egy sárga Simens szardíniadobozon. Mit is tehet egy nagymama, amikor "kicsi", huszonhét éves unokája meglátogatja? Hát örül. Ennek az örömnek főbb vonásai a "kisunokában" is megmutatkoztak. Két perc múlva persze már nagymamám Bernstein pianínóját koptattam. Ez nem ritka az utóbbi napokban, ugyanis amellett, hogy szépen be lett hangolva ez a finom hangszer, felfedeztem, hogy a gitáros akkordkíséretek alapján egészen jól megy a billentyűs akkordkíséret is. Egy rövid szomszédboldogító gyakorlás után megveregettem a vállamat, majd beültünk nagymamámmal a kocsiba és irány Szentendre. Ahogy jöttünk az úton, az életéről mesélt. Előkerültek olyan epizódok, melyeket már sokszor hallottam... közben halkan a Juventus rádió szólt és amikor az egyik kedvenc számomra lettem figyelmes, már azon voltam, hogy minden cselt bevetve, a legkisebb feltűnést is elkerülve - szelíd jelzésértekkel - felhangosítsam a rádiót. Ekkor azonban másodpercek tördéke alatt futott át rajtam, hogy az adott helyzetben a legjobb Leonard Cohen szám sem ér annyit, mint bármelyik (akárhányszor is hallott) történet, amelyet nagymamám egyszerűen csak el akar mesélni. A generációk találkozásában, ha nem is mindig tűnik egyszerűnek, megmutatkozik valami egyedien szép, amire olykor sikerül rácsodálkoznom is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése