advent - bensőjükbe adom törvényemet, és a szívükbe írom

Ez lesz az a szövetség, amelyet majd Izrael házával kötök, ha elérkeznek azok a napok - mondja az Úr: Bensőjükbe adom törvényemet, és a szívükbe írom. Én Istenük leszek, ők meg az én népem lesznek. (Jer. 31,33)
Isten és a zsidó nép kapcsolatában meghatározó kapocs a Törvény. Isten próbálja megértetni népével azokat a princípiumokat, amelyeket megtartva garantálttá válik a Vele való egység. Mintha az egész Törvény egy súlypont köré csoportosulna: Szeresd Istent teljes szívedből... Szeresd felebarátodat, mint önmagad! Újra és újra felmerül a kérdés bennem, hogy vajon tényleg bele van-e vésve "genetikailag" minden ember szívébe ez a törvény? Immanuel Kant-ot két dolog nyűgöz le igazán: a csillagos ég, az univerzumot "mozgató" természeti törvények, és az emberben élő morális törvény. Azonban, ha a huszadik század történelmére pillantunk, nehéz arra gondolni, hogy az emberben valóban veleszületett módon él ott az Isten és felebaráti szeretetnek ez a kettős tengelye. Vagy legalább ilyen mélyen gyökerezne a bűn, amely azt ordítja a világba, hogy "homo hominis lupus" ? Feloldhatatlannak látszó hasadék, csakúgy, mint Jézus kiáltása a kereszten. "nem a jót teszem, amit akarok, hanem teszem a rosszat, amit nem akarok."írja Szt. Pál (Rm. 7,19)
Ha azonban egyszerre él bennünk a szeretet és a bűn princípiuma (áteredő bűn?), akkor viszont tényleg pusztán belső és külső (társadalmi) folyamatoktól függ, hogy életemben mikor melyik (a bűn vagy a szeretet) erősödik fel, mikor melyik lesz éppen  az életemet meghatározó (és másokra is kiható) erő? Ma már strukturális bűnről is beszélnek, amely pont arra utal, hogy a társadalmi struktúrák képesek erősíteni a bűnre való hajlamot.
Ufff... na pont nem akartam elmélyedni mindenféle morálteológiai fejtegetésekben, csak hát mégis olyan kérdések ezek, amellyel nap mint nap szembesülünk, akár mint aktív, akár mint elszenvedő alanyokként... s a fenti jeremiási rész ezeket hozta most elő bennem.
Ha létezik "strukturális bűn" akkor létezik-e vajon "strukturális kegyelem" is, vagyis olyan társadalmi mechanizmusok, amelyek az Isten és felebaráti szeretetet princípiumát erősítik fel? Szerintem ha létezik ilyen, az leginkább a kölcsönös szeretetet, vagyis az "Új Parancsot" tudatosan élő közösségekben valósul(hat) meg.

olaszul tudóknak - h.u. von balthasar

Fidati del tempo. Il tempo è musica; e lo spazio da cui la musica suona è il futuro. Suono dopo suono la sinfonia si crea in una dimensione che inventa sé stessa, che di continuo, da un’insondabile provvista di tempo, si mette a disposizione. C’è spesso mancanza di spazio: troppo poco è la pietra per la statua, la piazza non contiene tutta la folla. Ma quando mai il tempo è mancato? Quando mai è finito come un filo troppo corto? Il tempo è lungo quanto la grazia. Affidati alla grazia del tempo. Tu non puoi interrompere una musica per afferrarla e portartela a casa: lasciala fluire e fuggire, non la capiresti altrimenti. Non la puoi raccogliere in un unico bel accordo e possederla una volta per sempre. Pazienza è la prima virtù di colui che vuole capire. E la seconda è rinuncia. Poiché vedi: tu non comprendi l’arco e lo slancio della melodia prima che l’ultimo suono non sia esaurito. Soltanto adesso che tutta è stata suonata puoi guardare dall’alto gli accenti arcani, gli archi in tensione e le curve della distanza; solo ciò che sprofonda nell’udito sale nel cuore. E dunque, e tuttavia: tu non afferri invisibile nell’unità dello spirito ciò che non hai sentito sensibile con tutti i tuoi sensi. Così l’eterno è al di sopra del tempo, ed è la sua messe, e diventa e si realizza tuttavia solo nel mutamento del tempo.

(Hans Urs von Balthasar, Il cuore del mondo, Jaca Book, Milano 2006, p. 20)

advent - iga, szabadulás, csendes várakozás

Akik benne bíznak, azokhoz jó az Úr, a lélekhez, amely őt keresi. Jó csendben várni az Úrra, mert ő megszabadít. Jó az embernek, ha igát hordoz ifjúságától fogva. (Siralm 3,25-27)

"Jó az embernek, ha igát hordoz"... kemény mondat ez... a "csendben várakozni az Úrra..." már sokkal szimpatikusabb, pedig ugyanúgy a mai részben található. Viszont most csakazértis igent fogok mondani a nap folyamán érkező igákra. Vajon ha nem lennének igák, hogyan tapasztalnánk meg a szabadulást?

advent - új erőre kapnak, szárnyra kelnek, mint a sasok

Ezt egy Red Bull plakáton is olvashattam volna, azonban Izajás próféta (40, 29-31) megelőzte néhány évezreddel az osztrák cég markreting managementjét... sőt azt is hozzá teszi, hogy az kap új erőre, aki az Úrban bízik. Arról nem vagyok meggyőződve, hogy a kettő kizárná egymást, minthogy minden bizakodásom mellet is esett már meg, hogy egy- egy húzós vizsga előtti éjjel legördült néhány RB.

Most azonban sokkal többet érzek ki ebből az izajási részből: valami mélyről fakadó elementáris erőt, amelytől az életünk megtelik "élettel". Így a húszas éveim végét járva, azt hiszem nem panaszkodhatom, ami a vitális energiáim szintjét illeti... mégis sokat gondolkodtam azon mostanság, hogy honnan is meríthetem igazán az "éltető" energiát ... nem csak ahhoz, hogy legyen erőm elmenni az egyetemre, időt szánni a meditációra, a sportra, a barátaimra.... megtenni, amit az Élet kér tőlem, hanem ahhoz, hogy mindez valódi élettel teljen meg. Aki olvasta Németh László, Gyász című ópuszát, vagy Amos Oz-tól az Én Michaelem-et, az sejtheti, hogy mire gondolok. 

Gyakran találkozom középkorú emberekkel, akik igazán megfáradtak, és az életnek pusztán halovány lángja pislákol csak bennük. Ezekben a pillanatokban többnyire riadtan fogalmazódik meg bennem: "csak ilyen nem szeretnék lenni!". Jó-jó, de ki szeretne? Meggyőződésem, hogy azok közül, akiket ilyennek látok egy sem akart élete teljében valaha is ehhez hasonlónak látszani. Was ist dann passiert?  Keine Anung! Én tényleg azt gondolom most, hogy az élethez való erőt Istentől kapjuk. Függetlenül attól, hogy hisz-e valaki, vagy nem. Ez a bátor kijelentésem túlságosan is nagyvonalúnak tűnhet, és valóban nem oldja meg azt, hogy valaki negyvenes éveire miért válik már élő koporsóvá, más pedig a hatvanas éveiben is meg tudja élettel tölteni a negyven éve nagyjából ugyanazon munkával töltött, "monoton" ritmussal átjárt hétköznapjait.

Egyrészt alázatra indít az, amikor ezzel a kérdéssel szembesülök, hisz bármikor válhatok olyanná, amilyenné soha nem szeretnék válni. Ugyanakkor Izajásnak ezt a mondatát olvasva, eltölt a bizonyosság, hogy van Valaki, akiben bízhatok, akinek az ölén mindig megpihenhetek, s akitől mindig kérhetem az Életet adó erőt és energiát. 

advent - ujjongó örömmel örül Neked

Veled van az Úr, a te Istened, az erős Szabadító! Örül majd neked nagy örömmel, újjáéleszt szeretetével, örül majd neked ujjongó örömmel. (Szof 3,17)

Amikor elolvastam ezt a részt, sorra előjöttek bennem életem azon epizódjai, amikor valaki, vagy valakik igazán örültek nekem. Ez sajátosan jó érzés! Wow, valami miatt ezeknek az embereknek fontos vagyok és kicsattanó módon tudnak örülni nekem, a nyakamba borulni, átölelni, vagy éppen csendesen várakozni arra, hogy észrevegyem és odalépjek. Hálás vagyok azért, hogy életemben jelen van ez az alapélmény. Ugyanúgy van jelen, ahogyan ennek ellenkezője is: amikor pont esetleg az, aki szeretném, hogy felfigyeljen rám,  esetleg nem teszi, s akinek szeretnék "fontos" lenni, talán pont annak nem vagyok... vagy nem olyan mértékben ahogyan szeretném, hogy legyek. Mindkét tapasztalat része az életemnek, s talán a legtöbbünk életének. Vagy mégsem mindannyiunk életében van jelen ez a tapasztalat, hogy van Valaki, aki igazán örül nekünk, mindig, mindenhol és bármiféle elvárás nélkül? Azt hiszem, hogy ha az emberek nagy részének meglenne ez az élmény, mint alapbizonyosság, akkor másként nézne ki ma a világ. 

Most valami olyasmire hívott meg ez a mondat, hogy tudjak, örülni, igazán megörülni a körülettem lévő embereknek. Tudjak rácsodálkozni azokra az emberekre is, akik életem mindennapi, "megszokott" részét képezik, sikerüljön meglátni bennük valamit, amit talán soha nem fedeztem még fel.

advent - ... sem országodat magányosnak

Nem hívnak többé elhagyottnak, sem országodat magányosnak, hanem így neveznek: "én gyönyörűségem", és országodat: "menyasszony", mert az Úr örömét találja benned, s országod újra férjhez megy. (Iz 62,4)

Valahogy jó rátekinteni ezekre a próféciákra. Eddig, még ha a legletargikusabb, legkritikusabb pillanataimban is került elém ez a rész, vagy Izajásnál megjelenő más, ehhez hasonló prófécia, mindig valami mély vigasz töltött el. És most is... Ezúttal, ez a trito-izajási passzus azonban sokkal inkább túlmutatott a személyes (az én életemre vonatkozó) vetületen és a társadalmi, közösségi dimenzióját nyitotta meg előttem. Lehet, hogy pusztán azért, mert háromszor hangzik el a magyar fordításban az "ország" kifejezés. (Mind a héber, mind a görög LXX szöveg a "föld" szót használja egyébként, amely az adott helyet, ill. a helyhez kötött társadalmat írja le - hasonlóan az angol "land" kifejezéshez.)

Hogyan válik konkréttá egy ilyen megvilágítása ennek a szentírási résznek? Sokat foglalkoztat mostanában az, hogy én is tartozom egy néphez, egy "országhoz", s ezért mondhatom, ha kérdezik, "magyar vagyok". Húha, most nem szeretnék sem nemzetérzelmi, sem aktuálpolitikai kérdésekbe elmerülni. (Noha komolyan foglalkoztat a kérdés, hisz két évig egy olaszországi, nemzetközi közösségben, három évig, szintén nemzetközi közegben, szintén Olaszországban - Rómában, főleg német nyelvűekkel egy fedél alatt, most pedig Jeruzsálemben, ugyancsak főleg nemzetközi közegben, mégis meghatározóan két nép társadalmi forgatagában jelenik meg új és új kontextusban a kérdés, hogy mit is jelent számomra magyarnak lenni.)

Most inkább csak az fogott meg, hogy jövök egy "országból", amely történelme folyamán gyakran megtapasztalta, mit jelent elhagyatottnak lenni, s élek jelenleg egy olyan "országban", amelynek mind a zsidó, mind a palesztin "népe" átélte a történelem folyamán, hogy mit jelent az elhagyatottság.

Talán ma nem is annyira a "magára maradottság" a kérdés, hanem azok a sérülések, amelyek a múltban ebből fakadóan keletkeztek. Amikor olvasom, vagy bármely módon szembesülök akár az itteni, akár az otthoni - sokszor kilátástalannak tűnő politikai helyzettel - igenis ezek a mondatok azok, amelyek némi biztató fényt jelentenek, hogy lehet remélni, és lehet tenni egy olyan társadalomért, melyben az "oroszlán és a bárány" együtt sakkoznak, futnak versenyt, Warcraft-oznak, vagy tudomis én...

advent - a szeretet kötelékeivel

Amikor tegnap reggel elolvastam a kihúzott részt (Oz, 11,1-4), nem igazán éreztem rá, hogy mit is akar mondani ez most nekem. Elhangzik, hogy az Úr mennyire szerette népét kezdettől fogva, akik azonban egyre csak eltávolodtak Tőle.

Aztán megfogott ez a kép, mégpedig hogy a szeretet puha kötelékével szerette övéit. Fura ezt leírni, hisz nem a legférfiasabb kép; mondhatnám nem túl macsós. De talán mi férfiak is nem arra vágyunk-e valahol, hogy életünket átjárja a szeretet köteléke? Számomra ez a kötelék egyfajta létalapot is jelent, amely ha megvan, nyugodtan mehetek harcolni, mamutot vadászni... nem kell félnem többé a attól, hogy sebezhető vagyok, vagy hogy (minden törekvés ellenére is) magam is megsebzek másokat; muníciót jelent a növekedéshez, s a mindennapi élet megkívánta küzdelmekhez.

Tegnap valami ilyesmi járt át, amikor a hideg esős szélviharban mentem fel az egyetemre, ahelyett, hogy otthon maradtam volna olvasni a meleg paplanba burkolózva. Vagy tegnapelőtt, amikor Carlossal, szintén jégsarki körülmények között, takarítottuk az udvart, gondolva az érkező vendégekre. No meg azt hiszem, hogy egy-egy "beszólást" is máshogy reagálok le, ha tudatosan van jelen ez a kötelék az életemben. (Sokkal határozottabban ütök vissza : )

advent - akik benne bíznak

Valóban, fül nem hallotta, és szem nem látta, hogy akadna isten rajtad kívül, aki ilyeneket vinne végbe azok javára, akik benne bíznak. (Iz 64,3)

Sokszor tapasztaltam már az életemben, hogy amikor sikerült "elengednem" valamit, amit nagyon szerettem volna, amire nagyon vágytam... akkor valami még nagyobb, még teljesebb dolog kerekedett ki belőle, amire nem is számítottam. Erre a belső szabadságra próbálok ma odafigyelni azzal a hittel, hogy ha valami nem úgy alakul, ahogyan elterveztem és én a legjobbnak gondolnám, az is válhat a javamra/ mások javára.

advent - aki hozzám jön nem taszítom el

Tegnap reggel ez a rész (Jn 6, 37) adta meg a napom kezdőhangját. Egész nap Amos Oz-t olvastam, készülve egy jövőheti előadásomra. Mégis jó volt lemenni napközben a kápolnába egyszerűen csak letenni mindent és érezni, hogy nemcsak nem taszít el, hanem befogad, békét ad és szabaddá tesz mindentől.

hanukka-est

A héten kétszer is alkalmam volt részt venni ún. hanukka-esten. A hanukka a zsidóság egyik olyan ünnepköre, amely nyolc napig tart, s a holdnaptár ritmusa szerint általában egybeesik az adventi időszakkal. Az ünnep arra emlékezik, hogy Makkabeus Júdás vezetésével sikeres (a történelemben talán egyetlen sikeresnek mondható) felkelést hajtott végre a szeleukida uralkodó, Antiochos Epiphanes elnyomása ellen, melynek következtében visszafoglalták és újra felszentelték a profanizált Templomot, s annak oltárát.

Hétfő este a Fokoláre mozgalommal szimpatizáns, s annak lelkiségét komolyan vevő zsidó házaspár hívta meg a mozgalom fiataljait, akik főként arab-keresztények. Először egy porcikám sem kívánta, hogy másfél órát utazzak, már csak azért sem, mert az egyetemen is tartanom kellett egy előadást két napra rá, amire még jócskán kellett készülni. Mivel azonban már rábólintottam, elmentem és így visszatekintve nagyon örülök, hogy így döntöttem. Harmincan lehettünk összesen. Egyedüli élmény volt látni, hogy olyan fiatalok jöttek el megünnepelni a hanukkát, akiknek családjai sokat szenvedtek az elmúlt évtizedekben Izrael politikájától. Azt éreztem, hogy a békére és párbeszédre épülő társadalom alapjai mikro szinten itt kezdődnek el. Apró téglák ezek, és nem tudni, hogy mikor épül fel belőle egy új alapokban gyökerező társadalom, hisz sok még a ki nem mondott seb és fájdalom... ha azonban mi nem fogunk hozzá a környezetünkben, ott ahol vagyunk, akkor másokon sem kérhetjük számon.

hanukka 2

hanukka

advent - az idők teljessége

Akkor megnyílik a vakok szeme, s a süketek füle hallani fog. Ugrándozik majd a sánta, mint a szarvas, és a némák nyelve ujjongva ujjong. Mert vizek fakadnak a pusztában, folyóvizek a sivatagban. A száraz vidék tóvá változik, a szomjas föld vizek forrásává. A sakálok egykori lakóhelyén zöldellő fű és nád terem... (Iz 35, 5-7)

Sokszor olyan nehéz elhinni, hogy a világ egyetem minden atomjának mozgása, hasadása, újjárendeződése, a fájdalom, irgalom idő és térbeli kinyújtózkodása valóban efelé tart.

advent - Jeruzsálem öröme

"Öröm töltött el, amikor jelezték: Indulunk az Úr házába! Lábunk már átlépi kapuidat, Jeruzsálem!" (Zsolt. 122, 1-2) Ezzel az egyik kedvenc zsoltárrészletemmel indult a napom. Segít abban, hogy tudatosan éljem meg Jeruzsálemet.

advent - hűség és igazság

Oz 10,12 köszöntött ma reggel az igazságra, hűségre irányítva figyelmemet. Miben is lehetek ma hűséges, hogyan kereshetem az Igazságot és mindez, miként visz közelebb Istenhez, Jézushoz, aki (amint, írva van) maga az Igazság és az Élet. Ezek gondolkodtattak most el…

advent - malakiás

A mai Igém Mal 1,2.

érdekes, hogy a jövendölés azzal kezdődik: „szerettelek benneteket… és ti mégis számonkértétek". Most valami olyasmi fogalmazódik meg bennem, hogy figyeljem, milyen módon szeret ma az Isten… és ne azt kérjem számon, ha nem úgy teszi ezt, ahogyan én gondolom, hogy szeretnie kellene.

látogatások

Vasárnap meglátogattak Jeruzsálemben káposztásmegyeri barátaim, Dó és Bo , lévén hogy kiruccantak Izraelbe egy hétre, TelAviv-ban élő barátaikhoz. Három hete pedig két nagynéném lepett meg egy egynapos vizittel, mialatt éppen Ammánban töltöttek egy otthonról kiszakadós hetet. Sokat jelentenek ezek a találkozások... az elmúlt közel két éveben meglepő, hogy mennyien látogattak meg otthonról, ahhoz képest, hogy Jeruzsálem Rómánál azért nem is csak egy lélegzetnyire fekszik távolabb.

Sajátos és számos szempontból meghatározó időszakot élek itt a Szent Városban, s ezek a látogatások, találkozások az otthoniakkal (itt Jeruzsálemben), mindig valahogy egy szelíd, de fontos és mély jelei annak, hogy a múltam, a jelenem, a kapcsolataim legkülönbözőbb területei, integráns részei ennek a páratlan szentföldi tapasztalatnak.

advent - legyetek türelemmel

A mai napra Jak 5, 7-8 esett. A türelem valahogy nem tartozik az erősségeim közé (még! :)... szóval határozottan jó volt odafigyelni arra, hogy milyen lehetőségek adódnak eme, általam igen nagyra becsült erény, gyakorlására. Azzal most nem kérkednék, hogy hányszor nem sikerült, viszont hálás vagyok azért, hogy több alkalom is eszembe juttatta ezt a jakabi meghívást.

Ma egész nap a könyvtárban ültem és jó párszor akadt dolgom a könyvtáros nénivel, aki valami miatt csak nehezen tud járni, így a rendelt könyvek kihozatala stb. elég lassan intéződtek. Ilyenkor általában villámgyorsan vesztem el a türelmemet... most azonban előbb sikerült beleélnem magam a néni helyzetébe, hogy mennyire nehéz lehet fájós lábbal dolgozni egész nap, és ez nem csak türelmet adott, de valami egészen mély nyugalmat is hozzá.

advent - remélj az Úrban

Loncy-val elhatároztuk, hogy adventre előre kiválasztunk egymásnak minden napra egy szentírási részt, ezeket (all together) elküldjük a másiknak, majd pedig minden nap húzunk egyet, s ami a legfontosabb, megpróbáljuk aznap valahogy az életünkre is lefordítani, majd megosztani, hogy miként sikerült.

Ma reggel a Zsoltárok könyve 27,14-et húztam: "Ezért remélj az Úrban és légy erős, légy bátorsággal és bízzál az Úrban!"

A héber קַוֵּה–t a vulgáta „expecta”-ként fordítja, amit a legtöbb angol fordítás is átvesz (wait…). A görög LXX a ὑπόμεινον-t használja, ami mintha inkább valami „kitartást” „benne való megmaradást”… jelentene, míg a magyar (Jeromos féle) és az olasz (Bibbia di Gerusalemme) fordításban a „remélj” szó jelenik meg (a Károli viszont a „várj”-t használja). A spanyol fordításban „remélj” (espera), a franciában és a német Luther félében pedig „várj” (attends-harre) tűnik fel. Ugyanakkor a német „beharren” szó pedig már azt jelenti, hogy kitartani, megmaradni, ami talán közelebb áll a görög szó jelentéséhez. A legérdekesebb interpretáció a JPS (Jewish Publacation Society) héber-angol fordítású Tanak-jában a „look to the Lord”… (figyelj az Úrra?)

Várni, bízni, remélni, kitartani, megmaradni, figyelni… hajszálnyi árnyalatok, de mégis egy irányba mutató vektorok. Szóval ezek alapján várok, bízok… remélem, hogy sikerül ma meghallanom, észrevennem Őt a különboző pillanatokban, találkozásokban, teendőkben, fájdalmakban, váratlan helyzetekben, amelyekben mind-mind jelen van.

búvárnak születtem

Múlt vasárnap Cs-vel elmentünk, hogy kipróbáljuk milyen is az a búvárkodás, mégpedig nem is akárhová, a helyszín Caesarea Maritima volt, a neves antik kikötőváros, mely többször jelenik meg az ÚSZ-ben is. Lévén, hogy az utóbbi hónapokban több csoportot is vezettem oda, ismertem a terepet, de főleg archeológiai, történelmi és spirituális szempontból. Az azonban valahogy mindig elkerülte a figyelmemet, hogy a feltárt kétezer éves város cirkusza, amfiteátruma, Heródes palotájának és az egyéb kultusz helyek romjai mellett lehetőség van arra, hogy -akinek kedve támad - a víz alatt is szemügyre vegye a romokat, és azt, ahogyan azok elvegyülnek a Földközi-tenger lenyűgöző élővilágában.

Lévén, hogy vasárnap délelőtt érkeztünk, ami itt már munkanap, szinte egyáltalán nem voltak látogatók a diving center környékén, így a búvároktató kb. negyed órás fejtágítása után már vettük is fel a cuccokat: ruha, palack, maszk, békatalp és indult a merülés. Én mentem elsőnek, CS pedig utánam. Fél órát úszkáltunk a mélyben kb. 6-8 m mélyen... először meg kellett szokni, hogy "jé nekem is van kopoltyúm", de ez viszonylag gyorsan ment; utána pedig már magával ragadó élménnyé vált a csodálatos élővilág, halrajok, a fel-fel bukkanó több ezer éves romok és leginkább a mélyreható nyugalom és harmónia. Elég hamar ráéreztem a mozgásra, a ritmusra, a nyomáskiegyenlítésre, a maszk víztelenítésére. Az volt a benyomásom, hogy ebben a vízalatti világban egész otthonosan mozgok, mintha ide születtem volna. Egyedülálló tapasztalat volt. Eddig is biztattak már többen, hogy csináljam meg alkalom adtán, a kezdő és haladó tanfolyamot, amely úgy egy hetet vesz igénybe... ez a merülés azonban végső lökést adott, hogy nekifussak. Szóval most már napirenden van. A kérdés csupán, hogy a tér és időbeli keretek mikor is fogják lehetővé tenni ennek megvalósulását.

ég és föld között - holt-tenger

back to the school

Épphogy leadtam a csoportokat és pihenés képpen kiruccantunk az itteni kis magyar csapattal megnézni, hogy milyen is az az Ein Gedi National Park, meghívtak egy római továbbképző konferenciára, amely főként az egyház vallásközi párbeszédre vonatkozó alapelveivel foglalkozott. Tartalmilag sok új dologgal nem találkoztam, mégis jó volt egy folyamatos ívben látni azt, hogy miként változott az egyház egyetemes szemlélete a különböző vallások és kultúrák tekintetében.

A találkozót a Fokolár szervezte, így jócskán volt alkalmam olyan emberekkel találkoznom, beszélgetnem, akikkel már egyébként is terveztem. Sokat adtak a mozgalomhoz közel álló, más vallású, főként akadémiai közegben mozgó, három előadó személyes tapasztalatai.

Minden előfélelmemmel szemben, amelyben már vakmerőségnek véltem újabb négynapot feláldozni, végülis azt érzem, hogy sokkal többet kaptam a találkozótól önmagában is, de különösen személyes csevegésekből, mint amit el tudtam képzelni. Úgyhogy igazán hálás vagyok azoknak, akik meghívtak és akik ezt lehetővé tették. (Hiszen azért egy Jeruzsálem-Róma kiruccanás azért mégsem Budapest-Szentendre.)

Ma már viszont az egyetemi könyvtárban próbálkoztam azzal, hogy újra felvegyem a tanulmányi ritmust. Meglepően jól ment. Egy erős négyest simán megadnék magamnak.

áldás

lényegre figyelve

Az előző posztban említett olasz csoporttal volt még egy egészen sajátos élményem. A csoporttal eljött nyolc fokolarina is (a fokolár közösségen belül Istennek szentelt életet élő nők), főként középkorúak. Az egyikük,Pla, rákos daganattal döntött úgy, hogy részt vesz ezen a szentföldi zarándoklaton. Több mint négy évvel ezelőtt fedezték fel nála a rosszindulatú tumort, azóta - különboző kezelések mellett is - a daganat tovább terjedt és mostanra többszörös áttétet diagnosztizáltak. Mélyen megérintett az, ahogyan Pla az egész úton jelen volt, járt, figyelt beszélgetett... A hosszabb gyaloglásokhoz szüksége volt tolókocsira, egyébként azonban nem sok jel utalt arra, hogy halálos beteg. És mégis - nemcsak ő, hanem a környezete is - teljesen tudatában volt annak, hogy napok kérdése és beköszönhet életének utolsó - valószínűleg csak hetekig elhúzódó - szakasza. Nagymamám tíz évvel ezelőtt csontrákban halt meg, így nem először találkozom közelről azzal, hogy egy ilyen daganat miként képes rövid időn belül felemészteni valakinek az életét. Mégis Pla jelenléte most nagy hatással volt rám. Sok-sok minden, ami mostanában foglalkoztat valahogy relatívvá váltak és olyan apró dolgokra kezdtem el odafigyelni, hogy miként szólok valakihez, vagy hogy amit teszek, azt hogyan teszem. Miként szólnék az emberekhez, ha tudnám, hogy ez az utolsó lehetőségem, vagy miként tenném a legbanálisabb dolgokat is, ha tudnám, hogy az utolsó alkalmam arra, hogy szeressek? Ezek a kérdések forogtak bennem.

zarándokok 2

Tegnapelőtt átadtam a svájciakat követő olasz csoportomat Al-nak, így véget ért a cirka tizenöt napos idegenvezetői küldetésem. Azt azért nem mondom, hogy a végére nem éreztem magam úgy, mint egy kicsavart mosogatórongy. Ráadásul megértettem azt is, hogy a profi idegenveztők nem véletlenül tanulják évekig ezt a szakmát. A törtenelmi, archeológiai, tárgyi ismereteimmel, az előadókészségemmel, és a spirituális összefüggések megvilágításával azt hiszem nemigen volt gond (és hát főleg ezeket várták el tőlem). A helyi növényzet ismeretében azonban már jelentkeztek némi hiányosságok, úgyhogy a következő csoport érkezésére mindenképpen tuningolni fogom a botanikai felkészültségemet (is). Mindent egybevéve nagy élmény volt bejárni újra a szent helyeket, megvilágítani azok jelentőségét, és a visszajelzésekből úgy tűnt, hogy ez nem csupán engem gazdagított.

zarándokok

Ehhez hasonló kisebb villámbejegyzésekkel kísérlem meg újraéleszteni a blogomat. Most éppen egy svájci csoportot vezetgetek a Szentföldön többed magammal. Túl azon, hogy egész sok dologra kell figyelni, igazi szemlélődés is! És a német is egész jól megy. Bár amikor rövid idő alatt kell öszetettebb spirituális (esetleg teológiai) vagy archeológiai aspektusokat megvilágítanom, akkor olaszra váltok és hagyom, hogy a lelkes fordítók is dolgozzanak. Rájöttem, hogy szeretek zarándokcsoportokat vezetni. Tetszik, hogy eljutok olyan helyekre, ahová egyébként talán nem, sok új embert ismerhetek meg és adhatok valamit az eddig megszerzett ismereteimből, tapasztalataimból. Az elfogadottsági indexem pedig (ezidáig) úgy tűnik, hogy elég magas. Sokat merítek a személyes beszélgetésekből is, ahol a legkülönbözőbb személyes élettörténetekkel találkozom. (Csak ebbena svájci csoportban találkoztam autószerelővel, kirúgott bankárral, vallási vezetővel, németország szerte ismert színésznővel, akinek nemrég halt meg a férje...) Sokszor úgy tűnik, az idelátogató keresztény embereket az érinti meg leginkább, amikor megsejtik, hogy az itteni kövek mögött rejlő valóság milyen hatással volt, van vagy lehet az életükre.