Most azonban sokkal többet érzek ki ebből az izajási részből: valami mélyről fakadó elementáris erőt, amelytől az életünk megtelik "élettel". Így a húszas éveim végét járva, azt hiszem nem panaszkodhatom, ami a vitális energiáim szintjét illeti... mégis sokat gondolkodtam azon mostanság, hogy honnan is meríthetem igazán az "éltető" energiát ... nem csak ahhoz, hogy legyen erőm elmenni az egyetemre, időt szánni a meditációra, a sportra, a barátaimra.... megtenni, amit az Élet kér tőlem, hanem ahhoz, hogy mindez valódi élettel teljen meg. Aki olvasta Németh László, Gyász című ópuszát, vagy Amos Oz-tól az Én Michaelem-et, az sejtheti, hogy mire gondolok.
Gyakran találkozom középkorú emberekkel, akik igazán megfáradtak, és az életnek pusztán halovány lángja pislákol csak bennük. Ezekben a pillanatokban többnyire riadtan fogalmazódik meg bennem: "csak ilyen nem szeretnék lenni!". Jó-jó, de ki szeretne? Meggyőződésem, hogy azok közül, akiket ilyennek látok egy sem akart élete teljében valaha is ehhez hasonlónak látszani. Was ist dann passiert? Keine Anung! Én tényleg azt gondolom most, hogy az élethez való erőt Istentől kapjuk. Függetlenül attól, hogy hisz-e valaki, vagy nem. Ez a bátor kijelentésem túlságosan is nagyvonalúnak tűnhet, és valóban nem oldja meg azt, hogy valaki negyvenes éveire miért válik már élő koporsóvá, más pedig a hatvanas éveiben is meg tudja élettel tölteni a negyven éve nagyjából ugyanazon munkával töltött, "monoton" ritmussal átjárt hétköznapjait.
Egyrészt alázatra indít az, amikor ezzel a kérdéssel szembesülök, hisz bármikor válhatok olyanná, amilyenné soha nem szeretnék válni. Ugyanakkor Izajásnak ezt a mondatát olvasva, eltölt a bizonyosság, hogy van Valaki, akiben bízhatok, akinek az ölén mindig megpihenhetek, s akitől mindig kérhetem az Életet adó erőt és energiát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése