egy kis személyiségfejlődés a kamerák árnyékában

Mindig irigyeltem azokat, akik spontán módon, nyomdakészen képesek megszólalni egy-egy témakörben. Bár tudom, hogy egyeseknél ez hosszú évek alatt forrja ki magát rutinná, másoknak pedig egyszerűen csak megadatott, hogy röviden, összefüggően, informatívan és lényegretörően tudjanak spontán megnyilatkozni egy adott kérdésben. Persze nyilván ez a műfaj is szerteágazó… A múlt héten részt vettem egy vallásközi szimpóziumon (amint arról röviden írtam is), s az utolsó nap egyik szünetében felkértek egy rövid, kb egyperces interjúra. Mivel a találkozóról szóló video-összeállításra készül az anyag, megnyugtattak, hogy magyarul is beszélhetek. Danke schön! Egyszer, kb két évvel ezelőtt, hasonló helyzetben már fürödtem be ilyennel, akkor ki is hagyták a végső anyagból. No, de azóta lefolyt néhány köbméter víz a Dunán, úgyhogy bevállaltam. Előttem néhány rutinosabb közéleti személyiség volt soron, úgyhogy volt időm alaposan megfigyelni őket (fejmozgás, gesztikuláció…) és mellette összekaparászni magamban néhány értelmes mondatot arról, hogy a szimpózium kapcsán miben látok reményt az adott vallásközi dialógus (zsidó-keresztény párbeszéd) jövőjét illetően (ez volt ugyanis a megválaszolandó kérdés). Mindezt lehetőleg egy percen belül. Mire nagyjából össze is állt, hogy mit akarok átadni, már jeleztek is, hogy rajtam a sor. Hát rajta… A gyomrom lényegesen kisebb mértékben lüktetett, mint azt vártam és ez pont elég volt ahhoz, hogy a teljes nyugodtság és hidegvér látszatát keltsem. Ennek megfelelően sikerült is egy pöpec rutinos beállást produkálnom, amely mellett még Obama is elbújhat. Jön is a kérdés, én pedig egy rejtett levegővételt követően nekileselkedek. Szépen füzögetem a mondandómat, mire kb. a felénél észreveszem, hogy két gondolati egységet sikerült totál értelmetlenül összekapcsolnom. És ezen a ponton megtörtént a csoda: Nem blokkoltam le! és nem zavarodtam bele! az egész pereputtyába, hanem gördülékenyen, mintha misem történt volna végigvittem speechet. A végén a riporter és az operatőr meg is jegyezték, hogy bár egy kukkot sem értettek, de érzésük szerint nagyon jól sikerült és hogy érzékelhetően élő volt a beszéd-dinamikám. Ezért már megérte, gondoltam. A hivatalos tolmácsasszisztensek már nagyobb gondban lesznek, hogy miként vágják meg ezt az egy perces anyagot (a riportokat ugyanis alámondással fordítják majd az összeállításban), úgyhogy az is lehet, hogy végül megvétózzák.

De a lényeg talán nem is ez, hanem sokkal inkább az, hogy mindezt miként éltem meg és, hogy ez a tapasztalat, miként segít(ett) a növekedésben. Mert hiszem, hogy minden kudarcélmény segít(het)i a növekedést és az érettebbé válást. Rögtön az interjú után, néhány percig, valami olyasmi dolgozott bennem, hogy „Még egy ilyen kis pitiáner interjút sem tudok összehozni…?” (ugye a negatív önbecsülés! egy kis perfekcionista teljesítménykényszerrel vegyítve) Ezen a ponton azonban, (hohó, és itt jön a növekedés) egy óriási felfedezésre tettem szert: tudniillik, hogy itt történt valami, ami sokkal több és értékesebb annál, minthogy két gondolati egységet nem sikerült értelmesen összefűzni; mégpedig az, hogy NEM blokkoltam le. Nem is olyan rég a vatikáni rádiónak csak úgy vállaltam el egy eseménybeszámolót, hogy papírról olvastam be (húgicám le is buktatott), most pedig kamera előtt, szabad stílusban sikerült gördülékenyen végigvinnem egy rövid gondolatmenetet. Hát nem zseniális! Ebbe belegondolva (mármint, hogy a retorikai készségem legalább egyes jegyeiben micsoda fejlődés tapasztalható) kb annak a sikerélménynek az öröme járt át, mint amikor öt évesen először sikerült önállóan megkötnöm a cipőfűzőt, vagy amikor először sikerült a kerékpáron maradnom pótkerék nélkül… Mivel alapvetően a mondanivalóm is ült (szerintem), kíváncsi vagyok, hogy végül bekerül-e az összeállításba, és ha igen, milyen formában. Ha azonban mégsem, akkor is mindenképp megérte és örülök, hogy bevállaltam.