egy csendes szombat délután

Egy jó másfél hete kijöttem az egyetem mellé, hogy egy picit egyedül legyek és elmerüljek Jeruzsálem látványában innen a Mount Scopus-ról. Szombat lévén nem sokan lófrálnak ilyenkor errefelé, tehát pont alkalmasnak tűnt az idő. Éppen csak kezdtem élvezni a látványt, amikor egy nálam nem sokkal fiatalabb helybéli leült nem messze tőlem. Sejtettem, hogy annyi a meghitt egyedüllétnek. S valóban, néhány perc múlva társalogni kezdtünk. A társalgás sajátossága volt, hogy ő csak arabul és héberül beszélt, én pedig az utóbbival épphogy csak ismerkedő szinten álltam. Őt azonban láthatóan nem hozta zavarba ez az aprócska tényező, és igazi arabos lendülettel kezdte megosztani velem profetikus nézeteit a világról és az itteni folyamatokról. Amikor érzékelte, hogy pusztán csekély hányadát sikerült fognom mindannak, amit próbált velem megértetni, rákérdezett, hogy honnét is keveredtem tulajdonképpen ide. Ha rosszabb passzban, és a kellő szókincs birtokában lettem volna, valószínűleg elintéztem volna egy "Mi közöd hozzá?"-val. Ezúttal azonban, amíg azon morfondíroztam, hogy mit is akar tulajdonképpen, összeszedve minden addig szerzett héber tudásomat, meséltem neki arról, hogy merről jövök és mi járatban vagyok errefelé. Majd én is megkérdeztem hogy kiféle, miféle? Kezdtem élvezni, ahogyan az elmúlt hetekben szerzett nyelvtudásom szép lassan kibontakozik és hogy így egyre több mindent kezdek megérteni. Miután mesélt a családjáról (megtudtam, hogy muszlimok), a munkájáról, hamar a vallásra, vallásokra és a béke összetett kérdésére terelődött a szó. A beszélgetés végső konklúzióját egyszerűen így tudnám megfogalmazni: mindenki a békét szeretné, mégis szinte lehetetlennek látszik annak elérése. Rendes, tiszta szemű srác volt. Így utólag nem is bántam, hogy "megzavarta" a csendes délutánomat.
Csak később gondolkoztam el azon, vajon milyen gyakran esik meg, hogy egy muszlim és egy keresztény héberül beszélgetnek a békéről.