sikeres élet?

A HVG címlapján, a következő sorok jelentek meg Amy Winehouse halálhíre kapcsán:

Londoni otthonában holtan találtak az énekesnőre. Mindössze 27 éves volt a 2000-es évek egyik legsikeresebb könnyűzenei előadója.

Az Index már picit árnyaltabban fogalmaz, szintén címlapon:

Londoni lakásában bukkantak az énekesnő holttestére. A Grammy-díjas Winehouse alkohol-, és drogproblémákkal küzdött. A halál oka ismeretlen. 

(Az első, meg nem erősített hírek túladagolást sejtetnek.)

Elgondolkodtatott, hogy mi jelenik meg a siker mércéjeként a mai közgondolkodásban. Kétségtelen, hogy Amy Winhouse sok ember életére hatással volt. Tehetsége és zenéje tömegeket mozgatott meg. Csak úgy, mint Hendrix, Janis Joplin, Kurt Cobain, Jim Morrison, akik szintén ebben a korban haltak meg. Nem gondolom, hogy azok a kritériumok és mércék, amelyek alapján ezek az emberek sikeresnek mondhatóak hiteltelenek, hamisak, vagy neaggy'sten "ördögiek" lennének. Sőt, akik ráéreztek valaha is arra, amit a fent említett emberek művészete közvetített, akik egyszer is libabőrösek lettek őket hallgatva, tudják, hogy ezek a csillagok valami különlegeset hagytak maguk után a világban. Ugyanakkor feltételezem, hogy akadnak olyanok is, akik kudarcként látják ezeket az élettörténeteket, és hát ezt a nézőpontot is meg lehet érteni. (Senki nem kívánná a gyermekének, hogy dagadó vénákkal, tűvel a karjában találjanak rá elterülve.) Számtalan példával lehetne még folytatni a paradox élettörténetek sorát, akár régebbre is visszanyúlva  (Mozart, Ady, József Attila...) és nemcsak a művészet, de a tudomány, a sport, az üzlet, a politika és az élet más területein is.

Ami igazán érdekel, hogy ezek az emberek, akik tehetségük, vagy bármi révén képesek voltak hatni a világra és mégis valamilyen formán az önpusztítás áldozatai lettek, vajon hogyan tekintettek önmagukra. Vajon ezek az emberek önmagukat sikeresnek látták-e, avagy pont a siker közgondolkodásban megjelenő mércéjének váltak az áldozatává?

Arról pedig fogalmam sincs, hogy miért pont ma, Betlehemben morfondírozok ilyen kérdéseken, egy zarándokcsoportot vezetve, azután hogy a megtestesülés misztériumát szemléltük a Születés-bazilikában. 

végezetül egy idézet Ralph Waldo Emerson-tól:

(olaszul, mert így olvastam először; angolul, mert ez az eredeti; magyarul, mert megtaláltam a fordítást)

Cosa è il successo? Ridere spesso e amare molto; guadagnarsi il rispetto delle persone intelligenti e l’affetto dei bambini; ottenere l’approvazione di critici onesti e sopportare i tradimenti dei falsi amici; apprezzare la bellezza; trovare il meglio nel prossimo; donarsi; lasciare un mondo un po’ migliore con un bambino sano in più; un fazzoletto di giardino o una vita scialmente riscattata; aver giocato e riso con entusiasmo; e cantato con esultanza; sapere che grazie alla nostra esistenza almeno ua vita ha potuto respirare meglio.

What is Success?

To laugh often and much;

To win the respect of intelligent people and the affection of children;

To earn the appreciation of honest critics and endure the betrayal of false friends;

To appreciate beauty; To find the best in others;

To leave the world a bit better, whether by a healthy child, a garden patchor a redeemed social condition;

To know even one life has breathed easier because you have lived;

This is to have succeeded.

Sokszor és sokat nevetni; elnyerni az intelligens emberek megbecsülését, a gyermekek ragaszkodását; kivívni az őszinte kritikusok elismerését és elviselni a hamis barátok árulásait; örülni a szépnek, megtalálni másokban a jót; jobbítani egy kicsit a világon – egy egészséges gyerekkel, egy parányi kerttel vagy azzal, hogy biztos lábon állva élsz; tudni, hogy legalább egyvalaki könnyebben lélegzik, mert te voltál. Ez a boldogulás, ez a siker.

elsuhanó világ

Még néhány évvel ezelőtt történt, hogy  filozófia professzorom egy Dolák Saly Róberttel készült interjúból idézett. Arra már nem emlékszem, hogy az interjú hol jelent meg, s sajnos azóta sem sikerült rábukkannom, de valahogy így szólt az idézett rész:
DSR:  "Amikor az űrből visszatérő asztronautákat hallok mesélni fönti élményeikről, újra és újra meggyőződöm arról, hogy nem a megfelelő embert küldték fel..."

Most olvastam az index-en egy interjút, melyben Megan McArthur űrbeli élményeiről mesél. Tőle hangzott el a következő mondat, miután Stöckert Gábor a visszaindulás halasztásának esetleges kényelmetlenségéről kérdezte:

Nem volt idegesítő odafent két napot várni a landolásra?

Dehogy, az volt a küldetés legjobb része. A munkát elvégeztük, az űrsiklóban pedig olyan nagyon sok mindent nem lehetett csinálni, csak nézni a Földet az űrből. 

Bedugtam a fülhallgatómat, zenét hallgattam, és csak néztem, ahogy a világ elsuhan alattam.

Azt gondolom, egy ilyen mondatért érdemes kiruccanni az űrbe.

kilátás a tetőről

könyv - pál ferenc: a függőségtől az intimitásig; vágy, élmény, kapcsolat

A szerző, akit legtöbben csak Pál Feriként ismernek, azok közé a személyek közé tartozik, akik komoly hatással voltak valamikor, valamilyen formán az életemre. Olyan emberekre gondolok, akik életem meghatározó szakaszaiban, valami nagyon fontos, az életemet minőségileg előmozdító dolgot tudtak közvetíteni számomra. Pál Feri kétség kívül egyike ezeknek. Így meg sem kísérlem, hogy az elfogultság-mentesség látszatát keltsem. Elöljáróban néhány szó. A 2000-es évek eleje óta  gyakran hallottam róla közeli ismerőseimtől, barátaimtól, akik eljártak beszédeire. A Pázmány Jogi Karának nagy előadójában hétről hétre tartott telt-házas előadásai pedig fogalommá váltak a budapesti és környéki keresztény ifjúság körében. Köztudott volt, hogy témafelvetései, természetes, néha show-man-be áthajló stílusa, valamint a hagyományos, vagy ahogy ő nevezi gyakran, kultúrkeresztény sémákat kerülő megközelítése sokakat vonzott a hagyományosan nem keresztény közegben szocializálódott társadalmi szférákból is. Magam sokáig nem jutottam el egyetlen előadására sem, sőt annyira nem is vágytam rá.
Három évvel ezelőtt két dolog is történt, ami mégis közelebb hozta hozzám. Az egyik, hogy abban az évben pont egy olyan témát járt körül, amely akkoriban eléggé foglalkoztatott, a másik pedig, hogy pont attól az évtől elkezdték feltenni internetre az előadások hanganyagát. Témái főként a pszichológia felől közelítenek meg különböző kérdéseket. Letöltöttem néhány előadását, és egyik este a vonaton és buszon, Rómából Grottaferrata-ba tartva, hallgattam meg az első előadást. Átütő hatással volt rám: bejött a téma, a stílusa, a nyíltsága. Még aznap éjjel két vagy három további előadását hallgattam meg (egy előadás kb 90 perc). Főként az önismeret terén adott nagyon sokat és abban az évben rendszeresen töltögettem le internetről az előadásait.
Azóta az őt "hallgatós" korszakom lassan lezárult, de ha valamilyen írása, könyve a kezembe akad, nem hagyom ki.

A könyv:  a cím (A függőségtől az intimitásig) elsőre valami olyasmit sugall, hogy a párkapcsolatok természetéről értekezik a szerző. És nagyot nem is téved, aki erre számít. Mégis azt hiszem, hogy jóval tágabb horizontot fog át a könyv. Nem csupán arról van szó, hogy miként élhet valaki tartósan bensőséges és meghitt kapcsolatot, párjával, házastársával, hanem hogy miként élhet valaki bensőséges és meghitt kapcsolatban önmagával és az élettel. Mesterien mutat rá a könyv arra, hogy ezek egymástól mennyire nem elválasztható területek (ha valaki nincs meghitt kapcsolatban önmagával, a saját életével, múltjával stb... akkor bizony nem igazán lesz képes megélni az intimitást saját párjával, vagy házastársával sem...). Joggal kérdezheti valaki, hogy egy római katolikus pap mennyire tud hitelesen írni az intimitásról. Ezt mindenkinek magának kell eldöntenie, miután elolvasta a könyvet. Számomra mindenesetre nagyon meggyőző volt. Erős oldala a könyvnek, hogy nem moralizál. Megjelennek az erkölcsi alapok szükségességére mutató vektorok, de ezek leginkább az élethez és az egymáshoz való viszonyok élhetőségéből fakadóan nyernek értelmet és nem egy távoli, absztrakt "igazság"-értelmezésből.  Nem recepteket kínál, hanem segít megvilágítani dolgokat, segít felfedezni, hogy milyen alapokra van szükség ahhoz, hogy a meghittség, bensőségesség és valódi intimitás megjelenjen az életünkben, kapcsolatainkban. Egyik elengedhetetlen feltétel, az egyre mélyebb és alaposabb önismeret. Ebben is hasznos fogódzókat ad a könyv. Hiszen sokszor a fékek és akadályok pont bennünk vannak, anélkül, hogy tudatában lennénk. Átfogó szakmai kompetenciát mutat az író, amit hitelesen tükröz a felhasznált szakirodalom csatolt jegyzéke, és bőségesen hoz életből vett példákat is. A stílusa meglehetősen populáris, ami nem meglepő, hisz gyakorlatilag az előadásokat szerkesztették meg. Ez persze másként hat írott formában és engem ez egy kicsit zavart is az elején, például idegesített, hogy nincsenek hivatkozások. Ugyanakkor az is igaz, hogy így széles körben emészthetővé válik a sokszor nem is olyan egyszerű téma.
Biztosan mondhatom, hogy több lettem, miután elolvastam a könyvet és egy picit közelebb kerültem önmagamhoz, az élethez.
Jó olvasást!

Pál Feri előadásait itt lehet letölteni és meghallgatni: www.palferi.hu
ha valaki bevállalja, a2008-2009-es évadból a 2008-11-11-et ajánlom kezdésnek, majd az azt követőeket sorban

telefon

Néhány nappal ezelőtt, amikor az egyik leadandó munkám utolsó simításait végeztem, délután csörög a mobilom. Nagymamám volt az. Havonta egyszer fel szokott hívni, hogy rákérdezzen hogy vagyok, elmeséljen valamit, ami történt vele, s ennek megfelelően ezek a beszélgetések nem két percesek szoktak lenni, de nem is három... Ez szép, és az olykor felbukkanó generációs különbségekből vagy más adottságokból fakadó kihívások mellett is fontosak nekem ezek a telefonok. Egy nagymama igenis kincs és áldás!
A mostani telefon azonban egészen sajátos lenyomatot hagyott bennem. Felvettem, megörültem nagymamámnak, és szokás szerint beelőzve megkérdeztem, hogy hogy van. Röviden, egyszerűen válaszolt, hogy jól és ez hallatszott is a hangjából. Nyugodt és derűs volt. Majd ahelyett, hogy bármit is kérdezett volna, csak annyit mondott, hogy "felhívtalak, mert hiányoztál és hallani akartam a hangodat".   Aztán még néhány szót váltottunk, minden nagyobb diskurzus nélkül, majd elköszöntünk egymástól. Nem tudom, mikor jelentett utoljára ilyen sokat egy nagymamámtól elhangzó mondat. A nagymamám néhány ezer kilométerről felhívott, hogy elmondja ezt az egy mondatot. És bár soha nem volt kétségem afelől, amit elmondott, ez az egy mondat elég volt ahhoz, hogy megváltoztassa, és különös belső fénnyel töltse meg a napomat.

költözés

A múlt héten elköltöztem. A város persze még mindig Jeruzsálem. Nyolc hónapig laktam a város szívében, egy gyönyörű villában, szinte bagóért (főztek ránk, internet, stb...) s egész jó társasággal. Joggal kérdezheti valaki, hogy akkor miért? Egyrészt az ottlakás elég sok energiámat lekötötte, hisz akik ott laktutnk részt kellett vállalnunk az oda kötődő közösség életében. Ennek sok szépsége van, ugyanakkor a munkám  és az egyetemi kötelezettségem mellett eléggé nehézkessé vált. Meglehetősen frusztrált, hogy nem tudtam megfelelően a tanulmányaimra koncentrálni, ráadásul a fokolárra szinte semmi időm nem maradt. Az már csak rátett egy lapáttal, hogy az egyébként csendes környéken, három helyen is (közvetlen mellettünk) hardcore építkezés folyt, így otthon képtelenség volt bármit is tenni úgy, hogy ne a légkalapács ritmusára lüktessen a fejem. Így néhány hónapja rákérdeztem a fokolárban,  hogy tudnának-e javasolni valamilyen alternatívát. Felajánlották, hogy nyáron lakjak náluk pár hónapot, aztán meglátjuk. Tetszett az ötlet, így múlt hét óta itt lakom a jeruzsálemi fokolárban. Elvileg öten vagyunk, jelen pillanatban azonban gyakorlatilag csak hárman egy gyönyörűen berendezett nagy lakásban. A változás pedig leírhatatlan: csendes környezet (ha lennének legyek, még az ásításukat is lehetne hallani), káprázatos panoráma, kiegyensúlyozott életvitel (lelki élet, tanulás, sport...). Szóval most realizáltam csak igazán,  hogy mennyi belopakodó terhet és feszültséget jelentettek az ottlakással járó kötelezettségek. Azt viszont semmiképp nem mondanám, hogy megbántam az elmúlt nyolc hónapot. Minden kihívással együtt is elmondható, hogy gazdagította az összjeruzsálemi tapasztalatomat.