viskó

Nyáron, amikor otthon jártam többen lelkesen meséltek a "Viskó"-ról és hát mitagadás, felkeltette az érdeklődésem, főleg azután, hogy a jezsuiták blogján is olvastam róla. November tájékán kedves húgicám el is küldte a könyvet az egyik barát-házaspárral, akik éppen erre vetődtek, azonban csak három hónapja jutottam oda, hogy átrágjam magam rajta, most pedig, hogy röviden reflektáljak is rá. Mivel a kipreparált könyvet most éppen kölcsönadtam, így tényleg csak az emlékeimből tudom kipecázni, hogy W.P. Young regénye, hogyan hatott rám.
A regény egy sebzett családból (alkoholista apa) felnőtt, középkorú családapává lett férfi tragédiáját és gyógyulását mutatja be. Szeretett, legkisebb lánya egy brutális gyilkosság áldozatává válik, s ez az esemény egy múlni nemakaró mély szomorúság formájában rátelepszik egész életére, kapcsolataira. Néhány évvel a tragédia után kap egy üzenetet, melyet mintha maga Isten írta volna személyesen neki, s ez újra elvezeti őt a gyilkosság helyszínére, a viskóba. Itt pedig megtörténik az, amit maga sem igazán mert hinni: találkozik Istennel, akivel szóba elegyed és túl azon, hogy számos kérdésre kap választ, ez a találkozás a gyógyulást jelenti számára.
A regény kétség kívül gondolatébresztő és provokatív. Azt máig nem értem, hogy miért kell felhívni az olvasó figyelmét arra, hogy regényről és nem pedig teológiai értekezésről van szó, hiszen teljesen világos, hogy egy szubjektív/tapasztalati teológiai reflexióról van szó, még akkor is, ha annak nyelvi és fogalmi keretei közelebb állnak az amerikai ponyvairodalom műfajához, mint a rahneri transzcendentál-filozófiához. Véleményem szerint ez legitim, sőt ez az, ami egy sajátos élményt kölcsönöz a regénynek, hiszen szépirodalmilag messze nem veri ki a biztosítékot. Elég hamar kiérezni a protestáns teológia jellemvonásait, illetve a főként pünkösdista/karizmatikus szabadegyházak tapasztalatát, üzenetét, s nyelvezetét. Figyelemre méltó, és számomra talán a leginkább imponáló dimenzió a regényben, a mű lélektani dinamikája. Soha nem volt alkalmam még részt venni biblio-drámán, vagy bármilyen pszichodrámán, ahol előkerül a kérdés, hogy milyennek látom Istent, de én valahogy ilyennek képzelek el egy biblo- vagy pszichodrámát, mint ahogy a mű bemutatja a főhős találkozását Istennel. Az Istennel való személyes találkozás ugyanis mindig egy mélyen szubjektív tapasztalat, ami aztán képes egy átfogó olvasati kulcsot adni az életünk, a kapcsolataink mindennapi értelmezéséhez, sőt a hit rendszerezettebb értelmezése mögött is gyakran ott húzódik személyes istenélményünk, illetve az Istenről alkotott képünk/képeink. Találónak éreztem azt a formabontó megközelítést, amellyel a szerző igyekszik bemutatni a Szentháromság misztériumát, annak belső dinamizmusát, életét... (az "Atya" például egy telt fekete asszony képében jelenik meg, felszabadítva az olvasót bizonyos sztereotípiáktól.) A regényben nagyon erősek az érzelmekre ható effektek, így nem csodálkoznék azon, ha az észak-európai férfi társadalom körében például nem ez a könyv lenne a kocsmai beszédtéma. Ugyanakkor nem volt az a benyomásom, hogy ezekkel az érzelmi hatásokkal öncélúan dolgozik az író, így azért nem sorolnám a csöpögős és giccsesen szentimentális kategóriába, ahogy azt számos kritikus teszi.
A regény teológiai üzenetének jó néhány pontja van, amiről mást gondolok, mint a szerző (egyháztani megfontolások, a hierarchia kérdése...), azonban ez számomra nem von le semmit abból, hogy egy csodálatosan szép Istenkép tárul elénk, amely közel áll ahhoz az Istenhez, akit mindezidáig magam is megismertem.
Hiszem, hogy a személyes istenélmény, az olyas valami, amely - különösen ha az egy konkrét tapasztalathoz kötődik - egyszer csak "megtörténik", anélkül, hogy tudnánk miért akkor, miért úgy... Ilyenkor mintha egyszerre sikerülne a maga egészében látni és szemlélni a világot, különösebb racionális fejtegetések nélkül. Páratlan harmónia, béke, összhang "integrált" tapasztalataként tölt el a bizonyosság, hogy "találkoztam Istennel" és onnantól kezdve ez végigkíséri az egész életet. A pszichológiai szakirodalomban sem ismeretlen egyébként ez a jelenség, még ha árnyaltabb formában is. Verena Kast és Abraham Maslow is beszélnek az ún. óceán-élményről, amely szintén ezt a tapasztalatot próbálja leírni.
Érdekes volt olvasni, a Viskóról szóló blogbejegyzéseket, kommenteket. Sokan vannak, akiknek a gyomra nehezen veszi be ezt a fajta nyelvezetet és a "bratyizós" Isten képét (ahogyan a jezsu-blogon fogalmazott valaki). Kétségtelen, hogy nem árt némi előtapasztalat és egy nyitott szív hozzá, hogy valakit közelebb vigyen Istenhez ez az olvasmány.
Én mindenképp azok közé tartozom, akik összességében épültek belőle és akiket megerősített a könyv.
Jó olvasást!

jordánia - wadi rum III

jordánia - wadi rum II

jordánia - wadi rum I

jordánia - petra V

jordánia - petra IV

jordánia - petra III

jordánia - petra II

jordánia - petra I

jordánia - a nébo-hegyről

jordánia - gerasa

húsvét margójára

Hétfő, május 2, a Shoah emléknapja. Az egyetemre tartok, előtte megállok, ahogy Shmuelnek megígértem, a jeruzsálemi városháza főterén. A környék iskoláinak szinte valamennyi diákját kivezényelték. Mindenkin fehér ing, blúz, sötét nadrág vagy szoknya. Shmuel kiemelt helyen ül az első sorban, majd  ő is gyertyát gyújt... Versek helyett főként visszaemlékezések hangoznak el naplókból, valamint a Shoah-t túléltek elbeszéléseiből. A köztes művészi betétek alatt az arcokat figyelem. Vajon mit jelent ez a megemlékezés az ott ülő 12-14 éves iskolásoknak? Azt, amit nekem jelentett egy iskolai megemlékezés ilyen idős koromban, vagy valami sokkal közelebbi és mélyebb érintettséget, amely szüleiken, nagyszüleiken keresztül eleven sebekre irányítják az ő figyelmüket is. Nem sok mindent sikerül leolvasnom az arcokról. Mintha egy  homályos szűrő lenne minden tekintetben, amely megszűri és nem enged közel kerülni a mögöttük meghúzódó érzelmek világához. Véget ér a másfél órás megemlékezés. Shmuellel és Sosannával röviden sikerül még egymást üdvözölni, majd folytatom utamat az egyetemre. A buszmegállóban várakozom, nem messze a városházától.  Érkezik is a busz. Felszállok, s az itteni gyakorlatnak megfelelően felmutatom a bérletemet. Egyszer csak megszólal egész országszerte az egy perces emlék-sziréna. Az izraeliek, a kocsik, a buszok megállnak... sokan kiszállnak az autóikból, lakásukból kimennek az erkélyre, hogy csendben állva megemlékezzenek. Pont ebben a pillanatban három, 14-15 éves, arab iskolás fiú érkezik és halad el a buszmegálló mellett. Látják, hogy az egész utca, a kocsik, az emberek némán állnak... mintha valaki egy pillanatra megállította volna a filmkockát. A középső fiú viccelődni kezd, ki-ki figurázva a csendben álló embereket. Hogy mennyire vannak tudatában annak, hogy pontosan mi is zajlik, nem tudom.  A busztól néhány méterre álló, talán ötvenes éveiben járó, férfinak egyszer csak elborul az agya, odarohan a három arab fiúhoz, elkezd velük kiabálni, majd ököllel ütni kezdi a középsőt. A fiú elterül, a férfi pedig tovább rugdossa. Hirtelen sokk fog el, hisz utoljára tizenöt éve, ute-fradi meccs után voltam hasonló esetnek szemtanúja. Az álló buszon egy fiatal zsidó asszony elborzadt hangon szólal meg: "Hívja valaki a rendőrséget!" Ebben a pillanatban ( még mindig a néma megemlékezés percének a csendjében vagyunk) a szintén közeli házból egy másik férfi rohan ki ásóval a kezében, egyenesen a három fiú és az őket "helyretevő" férfi felé. Egy halvány pillanat erejéig úgy tűnik, hogy talán a fiúnak próbál segíteni az őt püfölő férfi lenyugtatásával, azonban amikor az ásó nyelével vadul nekiesik ugyanannak a fiúnak, aki immár vérző fejjel futásnak ered két társával együtt, rájövök, hogy szó sincs ilyesmiről. A fényképezőmet még előkapom, hátha sikerül készítenem egy képet; hisz komolyan felmerül bennem, hogy feljelentést teszek a két férfi ellen. Képre már nem futotta. Vége az egy perces néma csendnek,  a busz elindul. Rengeteg érzés kavarog bennem: leginkább düh, tehetetlenség, döbbenet. A társadalmat, vagyis két mélyen sebzett, egyazon területen élő népet átjáró, hihetetlen mennyiségű feszültség, indulat csattant ott néhány méterre tőlem. Minden fejtegetés, okoskodás, érvelés pro vagy kontra, értelmetlennek tűnik számomra ezen a ponton. Külföldi egyetemistaként ritkán kerülök ilyen élesen közel a színfalak mögött meghúzódó véres valósághoz. Pedig ez épp úgy része Jeruzsálemnek, a Szentföldnek, a Húsvét titkának, annak a "Miért?" -nek, amelyet két hete, Nagypénteken, különös figyelemmel szemléltem. A vérző sebek és hasadékok sokkal nagyobbak annál ebben a történetben, hogy jó keresztény módjára előhúzzak valami csattanós lezárást. Mégis itt él bennem, egy halkan meghúzódó remény, amely mély bizonyossággal tölt el: a halál mélyén ott a...

húsvéti szemek

Bárcsak húsvéti szemmel látnánk mindent,
hogy képesek legyünk észrevenni
a halál mélyén az életet,
a bűn mélyén a megbocsátást,
a megosztottság mélyén az egységet,
a seb mélyén a dicsőséget,
az emberben Istent,
az Istenben az embert,
magamban Téged.
És mindenen túl a Húsvét teljes erejét.

Klaus Hemmerle,  1993

húsvéti születés

Húsvét, föltámadás, remény, öröm... mindez Jeruzsálemben. Vallásos közegben már-már közhelynek is tűnhet, mégis számomra sosem válik azzá! Mi is? A bizonyosság, hogy a halál, a szenvedés, a fájdalom, a veszítés, a be nem teljesülés, a hiány, az abszurd értelmetlenség nem az utolsó szó az ember életében. Az idei Húsvétnak több szempontból is különös jelentősége van számomra. Mindenek előtt talán mert idén is Jeruzsálemben szemlélhettem a kereszténység előbb említett központi üzenetét és tapasztalatát. Erről rengeteg mindent lehetne írni, mégis csak az sejtheti meg, aki már valamilyen módon életével is közel került ehhez a tapasztalathoz. Szombat éjjel a feltámadási mise után Loncy-val lementünk a Föltámadás (Szentsír) bazilikához, és ott, közel az üres sírhoz, közösen dicsőítettük a föltámadt Jézusban köztünk élő Istent. Ráadásul idén úgy esett, hogy a harmincadik születésnapom pont Húsvét vasárnapjára esett. Lévén, hogy Dave pedig pont másnap ünnepelte az övét, a nagy húsvéti piknik banzáj összekötődött egy kisebb születésnapi party-val is, amelyen úgy százhúszan vettünk részt Jeruzsálemtől néhány kilométerre, az Abu Gosh melletti Kiryat Yearim-ban. Még aznap este a fokolárral is ünnepeltünk, sőt rá néhány napra, pénteken még szűkebb körben is, egy lángosozásnak indult meglepetés party-vá formálódott összeröffenésre is sor került, amelyre Loncy sütött egy fantasztikusan jó gyümölcstortát, pont úgy, ahogyan szeretem. A lángosevészetről nem is beszélve... Persze előkerült a gitár is, úgyhogy Carlos és Beny a spanyol, venezuelai és nápolyi repertoárból szemezgettek, mi pedig Loncy-val néhány hazai klasszikust pendítettünk meg. Annak ellenére, hogy az elmúlt két hét felhajtása után mindannyiunkat átjárt egyfajta húsvéti fáradtság, nagyon kellemes, laza, húsvétot és születésnapot lezáró buli volt. Asszem, hogy még a néhány betévedt vendég is jól érezte magát... Hálás voltam, hogy így, pont itt, és az életemet komolyan foglalkoztató, mélyen átjáró húsvéti titkokat ünnepelve kezdhettem meg harmincas éveimet. A számos ajándék egyike volt, hogy a Húsvétvasárnapot megelőző Nagyszombatot teljesen egyedül tudtam tölteni, hálát adva, reflektálva az elmúlt harminc évre és szemügyre véve, mindazt, amit az Élet ebben az új szakaszban kér tőlem. Sokat jelentett, hogy beszéltem az otthoniakkal, szüleimmel, Szilvivel és jól eső érzés volt a rengeteg email-en, sms-en, fb-on érkező jókívánság a világ minden részéről.

Most pedig folytatódnak a húsvéti hétköznapok...