nagypéntek

Különös jelentése van számomra Nagypénteknek. A protestáns teológia ösztönzésére a katolikus teológiában is egyre komolyabb teret kapott (főleg H.U. von Balthasar nyomán) a kereszt és Jézus halálának misztériuma. Elementáris erővel telik meg Jézus kiáltása: "Istenem, Istenem miért hagytál el engem". Nem pusztán egy kereszten haldokló jámbor zsoltár-imádkozásáról van szó. Valami sokkal többről. Ebben a kiáltásban benne van az egész emberiség kiáltása. A világ  és minden ember személyes életének összes abszurditása, valamennyi "miért"-je ott van ebben a kiáltásban. És nincs válasz, csak űr, vákuum...Előforduló kérdések, hogy: miért az én gyerekem hal meg balesetben, miért nálam fedezik fel a halálos daganatot, miért az én apám lett alkoholista, miért az én házam lett földrengés, vagy vörösiszap áldozata, miért születtem a nyomor és éhezés kellős közelébe, miért ölte meg édesanyámat egy őrült pszichopata, miért pont én lettem drogfüggő és tettem tönkre mások életét, miért hagyott el az apám, az anyám, vagy akire a leginkább szükségem lenne, miért lett aszott és kiégett az életem, miért veszítettem el az álmaimat, miért törtem meg és lettem megalkuvó, miért csaptam be a barátaimat, miért döfök tőrt azokba, akikbe a legkevésbé szeretnék? miért!? Tegye fel a kezét, aki ne tudna listát készíteni a saját "miért"-jeiről!
Hiszem, hogy a világ összes miértje ott van ebben a kiáltásban. És Isten mégis hallgat. Miféle isten ez!? Ebben a kiáltásban, majd ennek az Igaz Embernek, Isten fiának, a halálában egyszer csak megnyílik az ég és Isten elérhetővé válik minden szenvedésben, minden abszurditásban és "miért?!"-ben.
Isten nem "megoldotta" a szenvedés kérdését, nem is enyhítette, s még csak gyógyító receptet sem adott. Egyszerűen Jézus szenvedéstörténetében és halálában sorsközösséget vállalt minden emberrel, azok minden szenvedésével és bűnével. Közel áll hozzám Chiara Lubich leírása, melyben azt mondja, hogy a Kereszt az nem más, mint a pupilla, amelyen keresztül Isten az emberiséget látja.
Ufff, eléggé húzós témákhoz érkeztünk. De hát erről szól a Nagypéntek.
Én pedig most egy napra elvonulok csendbe. No internet, no skype, no mobil... Ritka, hogy a születésnapom pont Húsvétra esik, nem is tudom, hogy lesz-e még ilyen. Mivel ráadásul pont születésem harmincadik évfordulója következik, úgy gondoltam, hogy még az ünneplések előtt elvonulok teljesen egyedül, hogy rátekintsek az életemre, valamelyest mérleget készítsek de legfőbb képen, hogy hálát adjak ezért az elmúlt három évtizedért, hisz bőven van miért és kikért!

nagycsütörtök

Tegnap, Nagycsütörtökön beléptünk a szent három napba, ahogy katolikus berkekben nevezzük a húsvéti feltámadás ünnepét megelőző három napot. Jézus életének, szenvedéstörténetének több epizódja kötődik ennek a napnak az ünnepéhez: a tanítványok lábmosása, az eucharistia megalapítása, az új parancs, valamint Jézus elfogása az Olajfák hegyén... Ezek az események két fő helyszín, az utolsó vacsora terme és Getsemane kert köré csoportosulnak . Az előzőről, vagyis hogy Jézus és a tizenkét apostol pontosan hol fogyasztották el a pászka-vacsorát nincs sok érdemben használható információnk. A legrégebbi hagyomány, bizánci (egyesek szerint mégrégebbi) korra nyúlik vissza, s eszerint a mai Sion hegyen volt az az épület, ahol megülték az akkori szokás szerinti peszach-szédert. (Ma a Sion hegyen egy tizenötödik századi épületben emlékeznek meg az utolsó vacsora momentumára). A másik releváns helyszín, a Getsemane kert esetében, már sokkal egyértelműbben behatárolható, hogy az Olajfák hegyének mely részéről lehetett szó. Jézus korában Jeruzsálem méretei a mai Óvároséhoz közelítettek, még ha máshol húzódó a városfalakkal is, s éppen ezért számomra irreleváns, hogy az akkori város melyik pontján is volt pontosan az utolsó vacsora, hisz a lényeg, hogy itt volt Jeruzsálemben.
Amint írtam, tavaly és tavalyelőtt mindig sikerült leülnöm egy órás elmélkedésre az utolsó vacsorára emlékező épület "felső termében", amelyet háromszor nyitnak ki egy évben. Idén ez nem így történt, mivel mire odaértem, már sikerült bezárniuk. Így az alsó teremben tudtam leülni néhány percre, elcsendesülni és imádkozni. A sok látogató és zarándok ellenére, is jó volt ott lenni.
             Nem sokkal ezután pedig Loncyval bementünk az utolsó vacsora terme melletti Dormitio bazilikába, hogy közösen imádkozzunk. Ami akkor történt, az olyas valami volt, amire egyáltalán nem számítottam. Közel háromnegyed órán keresztül imádkoztunk, s különös módon éreztem meg Isten közelségét. Mint megtudtam Loncy is valami hasonlót érzett. Azt hiszem, hogy ezek azok a ritka pillanatok, amelyeket nem lehet előre eltervezni, kiböjtölni, s főleg nem kiérdemelni. Egyszerűen csak megtörténnek, betöltenek, fényt és meleget adnak... amikor az életet és a világot egy egészként, sajátos harmóniában és integritásban vagyunk képesek látni néhány pillanat erejéig. Amikor Isten ad valami átélhetőt és megtapasztalhatót önmagából, s így nemcsak a hit, hanem a tapasztalat szintjén is jelenvalóvá válik.
Bár már nem volt sok erőnk ezután az élmény után, még visszamentünk egy picit az utolsó vacsora termébe, s az odakötődő eseményeket olvasgattuk a Szentírásból.
Az esti ünnepélyes, s egyben családias liturgia segített közel kerülni ahhoz, hogy az utolsó vacsora, miként válhat az életem mindennapjait átjáró valósággá, közösségi szinten is. Talán a legjobban most ez a kép ragadott meg: Jézus megmosta tanítványai lábát. Mire hív ez az én személyes életemben? Sokat tűnődtem, tűnődök ezen.
A liturgia után pedig kimentünk az résztvevők egy részével a Getsemane kertbe, majd átvonultunk - immár az összegyűlt, több száz fős imádkozó csoporttal - a Szt Peter in Gallicantu nevű helyre, ahol a hagyomány szerint Jézust fogva tartották az első éjjel, és ahol Péter elárulta Jézust, mielőtt a kakas szólt. Van valami egészen megdöbbentő ott állni az olajfák között és szemlélni Jézust. Azt a Jézust, aki jobban, mint bármikor teljes emberként mutatkozik meg. Vérrel verítékezik, reszket, fél... már sejti, hogy mi vár rá, és csak azért imádkozik, hogy múljék el mindez. Nehéz leírni, hogy mit jelent átvonulni ezen az estén a Getsemane kertből a Kidron völgyön. Látni a jeruzsálemi Templom-hegy falát, ahogyan azt látta - minden valószínűséggel - Jézus is...

A végén még a Fokolárral is volt egy találkozás, amely egyben lezárása is volt az egész napnak.
A sok és intenzív élmény után kellően KO voltam, mire hazaértem, ugyanakkor hála töltött el.

nagyszerda

A mai nap elején még próbálkoztam némi tanulással (elmaradt leadandók stb...), aztán rájöttem, hogy szeretnék inkább összeszedetten ráhangolódni a következő napok eseményeire. Hiszen az elmúlt tíz évben mindig különösen sokat jelentett a Húsvét és az azt megelőző szent három nap megélése. Öt és tizenkét éves korom között ezt az időszakot minden évben Pannonhalmán töltöttem nagymamámmal és húgommal a bencéseknél. Sok kalandos, és maradandó gyerekkori élmény kötődik ezekhez az alkalmakhoz. Mindehhez a Húsvét (és a velejáró liturgiák) azonban pusztán egy unalmas és elhanyagolható keretet adott az egyébként élményteli húsvéti vakációk napjaiban Pannonhalmán. A gyerekeknek szervezett tojásfestés és az alborétumban rendezett csokivadászat még vitte pálmát. A sötét(nek tűnő) templom, hosszú gregorián énekekkel, véget nem érő ceremóniákkal azonban... hát meg kell valljam nem estem extázisba (valószínűleg nem lehettem túl misztikus gyermekéveim derekán). A feltámadási körmenetet már szerettem, hiszen még mindig érzem a számban annak a kalácsnak az ízét, melyet sehol máshol nem éreztem azóta sem. (Egy ilyen élmény már sokkal közelebb vitt az extázishoz.)
Érdekes így cirka húsz év távlatából visszatekinteni ezekre a napokra. Egészen mást jelent azóta számomra a templom, a liturgia, a gregorián és a Húsvét titka. Elmúlt éveimben az életem valahol ennek a húsvéti titoknak a gravitációjában alakult, és formálódik azóta is. Ezért is fontos számomra az összeszedettség, az elcsendesedés ezekben a napokban. Ideális esetben a nagyböjt kezdete óta a napok, a nagyböjti elhatározások ritmusában, folyamatosan ezen titkok ünneplése felé irányítják a figyelmet.
A mai nap, ráébredve arra, hogy "jé már a célegyenesben járunk!", a készület kézzelfogható jeleként némi takarításra és rendrakásra szántam el magam, melynek első fázisát (a fürdőszobát) sikeresen be is fejeztem. Délután néhányakkal pedig megnéztük a Passiót (amely ezúttal NEM a Gibson-féle verziót jelentette, hanem egy 2008-as BBC-HBO ko-produkciót). Bár a Gibson-rendezés számomra többet adott, azonban voltak ebben is értékes megoldások.
Holnap már remélem sikerül ajtón kívül tartanom az egyetemi dolgokat, az egyéb halasztható teendőket és sikerül teljesen az elcsendesedésbe, Írás-elmélkedésbe helyezkednem, szemlélve Jeruzsálemet, az életemet... (hiszen ráadásul pont Húsvét vasárnap fogom betölteni a harmincat). Az elmúlt két évben a legmegragadóbb pillanatok közé tartozott, amikor nagy csütörtökön leültem az evangéliummal azon a helyen, amely az utolsó vacsora eseményeire emlékezik, valamint az esti virrasztás a Getsemane kertben. Őrizve az elmúlt két év jeruzsálemi hagyományát, holnapra is beterveztem mind a Coenaculum-ot, mind pedig a Getsemane kertet, ahol este közös virrasztás is lesz.
Szeretném hagyni, hogy átjárjanak az evangélium szavai, ezek a helyek, az azokhoz kapcsolódó események.  .

nagyhét - széder-est

Elérkezett a Nagyhét, amelyet harmadszor élek meg Jeruzsálemben. Az elmúlt másfél hónapomat jól jellemzi, hogy még egy bejegyzésre sem futotta, holott szeretném nem elhanyagolni a blogírást. Sőt tíz napig arra is volt módom, hogy megtapasztaljam, milyen kiszakadni az internet-, email- és laptopfüggőségből, miután az egyik csoport érkezése előtt sikeresen elhagytam a laptop-kábelt, amelyre a Negev sivatag kellős közepén döbbentem rá... szóval kemény tíz napig, egy-egy emergency helyzettől eltekintve megtapasztaltam, hogy net, laptop és email nélkül is van élet (azok a régi szép idők!). A csoportvezetés és az egyetem összehangolásából fakadó nehézségeket kellet az elmúlt héten lefaragnom, ami első körben úgy tűnik sikeresen meg is történt. És így érkezett el a Nagyhét.
Idén, tavalyhoz hasonlóan, a zsidó Pesach, a katolikus és az ortodox Húsvét ugyanarra a hétre esik. (Ez az egybeesés, a holdnaptár ritmusának megfelelően, ritkábban fordul elő, ). Tegnap este volt az úgy nevezett széder-est, amikor is a zsidó családok egész éjjel az Egyiptomból való szabadulásra emlékeznek. Arra az, egész nép identitását meghatározó tapasztalatra, hogy Isten kinyújtotta karját, mégpedig azért, hogy kivezesse övéit a rabságból és szabaddá tegye őket. Loncyval meghívtak bennünket is egy itteni, jeruzsálemi zsidó családhoz, hogy együtt üljük meg a széder-estet. Átütő és eleven élmény volt egy mélyen vallásos, hiteles és nyitott zsidó családdal átélni a Pesach lényegét, és megsejteni, hogy egzisztenciálisan mit jelent  számukra, egy hívő zsidó családnak, ez az ünnep . Olyan harmincan lehettünk összesen, kb. kilenc-tíz meghívottal, akik közül hatan voltunk keresztények, a többi az maga család és a rokonság volt. A legutóbbi (és egyben első) széder-estélményem egy szekuláris zsidó családnál volt, és meg kell valljam meglepő volt a kontraszt. Tegnap azt éreztem, hogy ezeknek az embereknek valóban átjárja az életét a szabadító Isten jelenléte, egyrészt a személyes életükben, másrészt a közösségi tapasztalatukban.
A széder-est sok-sok érzelemmel és átéléssel telített menetének egy adott pontján elkezdtem némi belső disszonanciát érezni. Mindez akörül forgott leginkább, hogy miként tudom magamban összehozni, azt a mély és hitelesnek tűnő légkört, amely átjárta az egész estét, az aktuális politikai helyzettel, tudva, hogy részben Izrael politikájából fakadóan, nagyon sokan, főleg arabok és palesztinok, az emberi méltóság mércéjét távolról sem súroló körülmények között élnek itt az "Ígéret Földjén". A kérdés természetesen sokkal komplexebb és árnyaltabb annál, hogy most egy kitérő erejéig ki lehessen elemezni. Mégis elkezdett piszkálni ez a kérdés, ráadásul pont ebben a meghitt környezetben. Néhány perc múlva azonban kaptam egyfajta belső választ. Pont egy olyan ponthoz érkeztünk, amikor hálaadó és kérő imádságok hangzottak el. Egy adott pillanatban, a vendéglátó házaspár egyik tagja, külön imádkozott azokért a palesztinokért, akik méltatlan körülmények és sok szenvedés között élnek Izraelben. Ekkor azt éreztem, hogy a család, akihez tegnap este kerültünk, a realitásban élnek és átélik a társadalmi patthelyzet abszurditásának minden fájdalmát. Sok ilyen családra lenne szükség! Hálás vagyok ezért az estéért, hogy hajnali háromig együtt szemlélhettük, mit jelent a rabságból való szabadulás, annak örömei és fájdalmai.
Ráadásul Jézus életének egyik legfontosabb állomása szintén egy ehhez hasonló megemlékezéshez, "széder-esthez" kötődik (ha nem is a mai formájában), melynek valósága megjelenik a szentmise titkában, s különös módon a húsvéti liturgiák átélésében.

Két egészen jó cikk angolul tudóknak:

Yuval, I.: Easter and Passover as Early Jewish-Christian Dialogue in: Paul F. Bradshaw & Lawrence A. Hoffman, eds, Passover and Easter: Origin and History to Modern Times (Notre Dame 1999), pp. 98-124

Bradshaw, P.: Jewish Influence on Early Christian Liturgy: a Reappraisal