2012. május 30., szerda
2012. május 27., vasárnap
2012. május 21., hétfő
Egyiptom - Sínai
Bő másfél hete úgy hozta az élet, hogy eljutottam Egyiptomba, vagy ahogyan néhány Egyiptomot megjárt barátom pontosított: az egyiptomi fennhatóságú Sínai-hegyre (hisz valóban merész lenne egyiptomi kirándulásnak nevezni ezt az egészen rövid Sínai-kiruccanást). Régóta mocorgott bennem a vágy, hogy megmásszam a Sínai-t, s a csúcsán várjam egyszer a napfelkeltét, elmerülve annak a helynek a szellemében, amely az ószövetségi nép oly meghatározó pillanatait idézi fel. Elérkezett hát a pillanat, ráadásul egy számomra kedves hongkongi csoport kíséretében. A tervezettnél jóval később értünk az Eilat-nál lévő egyiptomi határhoz, ahol még némi adminisztrációs fennakadás is nehezítette az átjutást. Végül este fél kilenc körül elindultunk a Sínai lábánál lévő szállásunkhoz, hogy aztán éjjel egykor nekivághassunk a hegy meghódításának. Bő három órás buszút következett, a telihold ezüstös fényében elterülő Vörös-tenger (Akabai-öböl) partján. Mindez pazar éjjeli látképet prezentált. Közel éjfélre értünk a szállásra, ahol vacsorával vártak, így jól látszott, hogy a vállalkozó kedvű hegymászóknak, akik eltökélten a Sínai-hegy csúcsáról akarták köszönteni a hajnalt, nem sok idejük maradt, hogy rápihenjenek. Ennek megfelelően sokakban a lelkesedés is csökkent, így a csoportnak csak egy elszánt kis része vállalkozott a küldetésre... a többiek, nem elítélhető módon, az alvást preferálták. A kitartó kis csapattal azonban nekirugaszkodtunk éjjel egykor. Egy helyi beduin srác vezetett minket. Ahogy nekivágtunk, a fáradság elkezdett felszívódni és, meg kell mondjam, magával ragadott a telihold erős fényében misztikusan felsejlő hegység varázsa, meg a felette kifeszülő tiszta, minden fényszennyezéstől mentes csillagos égbolt. A kb 2200 méter magas csúcs felé vezető sziklás úton számos beduin pihenőponton lehetett tankolni kávét, csokit, vizet... Az utolsó kaptatónál 750 sziklás lépcsőfok várt, s mivel már kezdett pirkadni, számomra is meglepő lendülettel csörtettem fel ezen a végső szakaszon. Amikor felértem, már néhány csoport várakozott, ez valahogy mégsem volt zavaró. A szuggesztív látvány mindent felülmúlt. Leültem az egyik sziklára és csak élveztem, hogy vagyok. Még napfelkelte előtt szemügyre vettem az ott felállított kápolnát, bekukkantottam a mellette lévő kis kő házba, majd visszaültem a sziklára és kíváncsian vártam, hogy vajon a ezen a hajnalon, néhány száz milliárdodik alkalommal is előbukkan-e a nap. És bizony nem sokkal hajnali öt óra után előbukkant. Én pedig, ott a Sínai-hegy 2200 méter magas csúcsán figyeltem, ahogyan növekszik és új fénybe borítja a most már érzékelhetően vöröses kopár hegység ormait. Aztán szép lassan elkezdtünk lefelé battyogni. Ekkor már egyre érezhetőbbé váltak a huszonnégy óra ébrenlét hatásai. Reggel fél kilenckor találkoztunk a csapat kialudt részével a Szent Katalin kolostornál. A közös reggeli kicsit helyrerázott, így a Szent Katalin kolostor látogatásához egész tűrhető, szellemileg befogadó képes állapotba kerültem. Ennek azért is örültem, mert érdekelt a hatodik századi kolostor története. Egyrészt a hagyomány ide köti az égő csipkebokor eseményét, de ami számomra izgalmasabb, a tizenkilencedik században itt bukkantak rá a Biblia máig ismert egyik legteljesebb, negyedik századi, görögül írt szövegtanújára. A kolostor megtekintése után, elindultunk vissza a határ felé. Az ebéd a Vörös-tenger partján az eltelt tizennyolc órás kiruccanás méltó levezetésnének bizonyult. A kaotikus politikai helyzetet illetően csupán a fegyveres barikádok és katonai ellenőrző pontok érzékeltették, hogy nincs minden a legnagyobb rendben. A turista buszok is csak karavánokban közlekedhettek.
Ahogy visszaértünk Izraelbe, az eilati szállásról még kimentem, úsztam néhány percet a tengerben, és az volt bennem, hogy harminchat óra alváshiány ide vagy oda... Megérte!
Ahogy visszaértünk Izraelbe, az eilati szállásról még kimentem, úsztam néhány percet a tengerben, és az volt bennem, hogy harminchat óra alváshiány ide vagy oda... Megérte!
2012. február 13., hétfő
visszatekintés itthonról
A Malév-krach körüli bonyodalmak ellenére is itthon vagyok. Jeruzsálemben 12-13 fokot hagytam pluszban, itt ugyanezt megtaláltam mínuszban. A havas táj, napsütés azonban alapvetően nagyon jó hatással volt rám, miután Loncyval több, mint 10 órás utazás után Budapesten landoltunk. Még egy Malév-logóval ellátott repülőt is sikerült megpillantanom a reptéren. Mitagadás, szerettem a Malévot.
Múlt hét csütörtök óta az első napok a pihenésről és a családról szóltak. Szombaton, a szibériai időjárás ellenére még egy szentendrei sétát is beiktattunk. A jégzajlás mégis csak egy olyan jelenség, amely fényképezőért kiált, úgyhogy Szilvivel és apuval kimentünk a gátra és megnéztük mi az ábra a sétányon. Vasárnap tágabb családi banzájt tartottunk, amely skype-os olaszországi összeköttetéssel, immár többedszer, virtuálisan is kibővült.
Ma pedig végre egy pillanat, amikor összeszedem magam, hogy néhány emlékezetes pillanatot kiragadjak az elmúlt két hónapból.
A Loncy-val töltött karácsony minden bizonnyal egyike volt ezeknek az albumba illő momentumoknak. Én éppen egy csoporttal voltam, de ez nem vált akadállyá abban, hogy a Szentestét teljesen szabaddá tudjam tenni. Két évvel ezelőtt karácsonyoztam először Betlehemben. Akkor a Pásztorok mezején ünnepelt egyszerű éjféli mise, az egyik valódi barlangban, mély nyomott hagyott bennem. És most ismét Betlehemben voltunk, ahová a keresztény világ tekintete szegeződött karácsony napjaiban. Közvetlenül a Születés Bazilika mellett voltam elszállásolva a csoporttal, ahová Locy már az éjféli mise előtt megérkezett. Kettesben, meghitten töltöttük a Szentestét. Csendes béke és mélyről fakadó öröm járt át, ott Dávid városában. Megszületett.
A spirituális életen túl az egyetem és a csoportvezetések is folyamatos erőforrást jelentenek. Szeretek kutatni, meglátni, felfedezni összefüggéseket, arról pedig már többször írtam, hogy mit jelent számomra csoportokat vezetni. A munkáimra adott pozitív visszajelzések újra és újra megerősítenek.
Nagy élmény és újdonság volt a januári csoporttal Szamária vidékét bejárni. Tegnap pedig megtudtam, hogy a héber nyelvtanulásba fektetett idő és energia sem volt haszontalan, ugyanis sikeresen abszolváltam a középszintű záróvizsgát. Élvezem a hébértanulást, és nem pusztán azért mert része a tanulmányi programnak, hanem mert sok mindent segít megérteni a környező világból.
Szintén újdonság, hogy néhány hete ismét Jeruzsálem Óvárosában lakom, mégpedig ugyanott, a Via Dolorosán, ahol már laktam egyszer két hónapot. A müezzinek most ismét néhány méterre tőlem emlékeztetnek Allah dicsőségére. A teraszon pedig az Óváros több ezer éves légköre ölel át. A Szikla-dóm arany kupolájának fényében, a templomtornyok, minaretek között ellátni egészen az óvárosi zsinagóga kupolájáig. Most nem is teszek kísérletet arra, hogy megfogalmazzam, mit jelent számomra az Óváros, Jeruzsálem varázslatos, sebzetten lüktető szíve.
Néhány megírandó munka még vár rám, most azonban akkor is az itthonlété, a családé és barátoké a szó.
Múlt hét csütörtök óta az első napok a pihenésről és a családról szóltak. Szombaton, a szibériai időjárás ellenére még egy szentendrei sétát is beiktattunk. A jégzajlás mégis csak egy olyan jelenség, amely fényképezőért kiált, úgyhogy Szilvivel és apuval kimentünk a gátra és megnéztük mi az ábra a sétányon. Vasárnap tágabb családi banzájt tartottunk, amely skype-os olaszországi összeköttetéssel, immár többedszer, virtuálisan is kibővült.
Ma pedig végre egy pillanat, amikor összeszedem magam, hogy néhány emlékezetes pillanatot kiragadjak az elmúlt két hónapból.
A Loncy-val töltött karácsony minden bizonnyal egyike volt ezeknek az albumba illő momentumoknak. Én éppen egy csoporttal voltam, de ez nem vált akadállyá abban, hogy a Szentestét teljesen szabaddá tudjam tenni. Két évvel ezelőtt karácsonyoztam először Betlehemben. Akkor a Pásztorok mezején ünnepelt egyszerű éjféli mise, az egyik valódi barlangban, mély nyomott hagyott bennem. És most ismét Betlehemben voltunk, ahová a keresztény világ tekintete szegeződött karácsony napjaiban. Közvetlenül a Születés Bazilika mellett voltam elszállásolva a csoporttal, ahová Locy már az éjféli mise előtt megérkezett. Kettesben, meghitten töltöttük a Szentestét. Csendes béke és mélyről fakadó öröm járt át, ott Dávid városában. Megszületett.
A spirituális életen túl az egyetem és a csoportvezetések is folyamatos erőforrást jelentenek. Szeretek kutatni, meglátni, felfedezni összefüggéseket, arról pedig már többször írtam, hogy mit jelent számomra csoportokat vezetni. A munkáimra adott pozitív visszajelzések újra és újra megerősítenek.
Nagy élmény és újdonság volt a januári csoporttal Szamária vidékét bejárni. Tegnap pedig megtudtam, hogy a héber nyelvtanulásba fektetett idő és energia sem volt haszontalan, ugyanis sikeresen abszolváltam a középszintű záróvizsgát. Élvezem a hébértanulást, és nem pusztán azért mert része a tanulmányi programnak, hanem mert sok mindent segít megérteni a környező világból.
Szintén újdonság, hogy néhány hete ismét Jeruzsálem Óvárosában lakom, mégpedig ugyanott, a Via Dolorosán, ahol már laktam egyszer két hónapot. A müezzinek most ismét néhány méterre tőlem emlékeztetnek Allah dicsőségére. A teraszon pedig az Óváros több ezer éves légköre ölel át. A Szikla-dóm arany kupolájának fényében, a templomtornyok, minaretek között ellátni egészen az óvárosi zsinagóga kupolájáig. Most nem is teszek kísérletet arra, hogy megfogalmazzam, mit jelent számomra az Óváros, Jeruzsálem varázslatos, sebzetten lüktető szíve.
Néhány megírandó munka még vár rám, most azonban akkor is az itthonlété, a családé és barátoké a szó.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
