leonard cohen

leonard cohen - egy felejthetetlen koncert

Nem igazán terveztem egy hónapos blog-szünetet, mégis most ez így sikeredett. Az élet persze ettől függetlenül is megy. Mielőtt azonban belevágnék abba, hogy mi is van velem mostanában nem hagyhatom ki, hogy ne említsem meg életem egyik legnagyobb koncertélményét. Leonard Cohent két-három évvel ezelőtt kezdtem komolyabban felfedezni. Addig jóformán csak a Suzanne című számán keresztül tartottam számon, amelyet egyébként Joan Baez interpretációjában hallottam először (erről az abumról). Első ízben a Cohen-Live válogatott kocertalbum került hozzám, amelyről szinte mindegyik szám telibetalált, amikor Rómában az egyik délután végighallgattam őket. Főleg a kiegyensúlyozott, lassú de sajátos erőt sugárzó dallam- és hangzásvilága ragadott meg, amely Cohen addigra beérett, karakterisztikusan mély orgánuma nélkül valószínűleg nem adta volna meg ezt a sajátos zenei élményt. Engedve ennek a belső intuitív kíváncsiságnak, elkezdtem a dalszövegekre is odafigyelni, majd egyre több forrásból elkezdtem utánaolvasni és felfedezni, hogy mi is húzódik a Cohen-életmű hátterében, s hogy tulajdonképpen mi is ragadott meg benne. Aztán egyre több komponens bontakozott ki, amelyek összeségén, vagy talán összhangzatán kereszült sikerült valamelyest megsejtenem, hogy ki is valójában Leonard Cohen, és miért tett rám olyan egyedülálló hatást, mint amilyet kevesen a kortárs zene nagyjai közül. Számomra a korai Cohen erős folk-rock motívumai, és vallásos színezetű dalai éppúgy fekszenek, mint a későbbi, dinamikusabb hangszerelésű politikai, társadalmi mondanivalóval átszőtt, profetikus hangvételű számok.

Így esett, hogy születésnapomra a budapesti Cohen-koncertre kaptam két jegyet szüleimtől. Végül édesapámmal mentem el az Arénába augusztus 31-én kiváncsian várva, hogy milyen produkcióval járja a hetvenöt éves zenész és csapata a világot és, hogy ez milyen hatással lesz rám így élőben. Miután bevállaltunk egy pereces sorbaállást még közvetlen a koncert előtt, sikerült kb egy per(e:)c késéssel az első szám alatt (Dance Me To the End of Life) besasszéznunk a helyünkre, egy a színpadhoz közeli szektorban. Cohen meglepően jó formában volt. A számokat hallgatva, átadva magam a zenei élménynek, legtöbbször Cohen tekintetét figyeltem, amely még a többnyire csukvatartott szemeken keresztül is áthatott. Az elején nemigen szólt spontán módon a közönséghez, ez később azonban javult. Dino Soldo legkülönbözőbb fúvós hangszerei mellett, Javier Mas kezében szinte folyamatosan szólt a bandurria, amely a puritán, főleg sötétkék fényekben játszó színpadias kompozícióban kiálló csapat produkciójának sajátos zenei ízt adott. Nekem még a, a kritikusok által egyébként többnyire lehúzott, hosszabb szólók is ültek. Első alkalommal tapasztaltam meg, hogy milyen az, amikor egy könnyűzenei koncertbe beiktatnak egy szünetet. Ez pont jó volt arra, hogy lássam, Gyurcsány Ferenc még koncertre is testőrrel jár. Nyilván megvan rá az oka. A koncert második felvonása a Boogie Street-tel kezdődött, amelyet Sharon Robinsonnal adtak elő és az egyik legátütőbb élmény volt.

Közismert, hogy Cohen a kilencvenes évek elejétől egyre közelebb került a zen buddhista tanításhoz és spiritualitáshoz, majd öt évet töltött el a Los Angeles közelében fekvő Mount Baldy Zen Központban. Ennek hatása számomra leginkább ott volt megfigyelhető, amikor bemutatta zenésztársait. Mindegyikük előtt őszinte tisztelettel hajolt meg, megemelve kalapját és valahogy azt éreztem, hogy ez az ember valóban fel tud nézni művésztársaira. Ezt ritkán tapasztaltam eddig, különösen a zene világában. A Take This Waltz magyar lanternái után következett a ráadás áradat, amely méltó módon koronázta meg ezt a felejthetetlen koncertet. Örültem, hogy ott lehettem és élőben is hallhattam Leonard Cohent, akinek a világ felé megfogalmazott üzenetével és egyedülálló zenéjével nem esik nehezemre összhangban éreznem magam.