2009. április 6., hétfő
sivatagi vándorlás
Reméltem, hogy még nagyböjt utolsó napjaiban sikerül összehoznom ezt a villámbejegyezést, hisz valamilyen módon mégis csak ide kapcsolódik. És lám...
A múlt héten (na jó, úgy másfél hete) eljutottam egy sivatagi túrára, melynek célállomása Jerikó volt. A Negev-sivatag, az egyiptomi homokdűnékkel szemben, egy változékony domborzatú köves pusztaság, melynek egyes részein beduin-telepeket lehet felfedezni. Amikor megérkeztünk a startpoint-hoz, meg is rohamoztak minket, főleg gyerkőcök, pénzt és mindenféle egyebet kéregetve. Vagyis úgy jártunk, ahogyan minden turista, akik beduin-telepek közelében szállnak le a buszról.
Nekivágtunk a kietlen pusztának. Az évezredek óta napégette táj, a csendes szárazság több eseményt, elbeszélést elevenített fel bennem. A zsidók negyven éves pusztai vándorlása az Ígéret Földje felé is minden bizonnyal ehhez hasonló környezeti viszonyok között történhetett. Az evangéliumokban többször olvashatjuk, hogy Jézus kiment a pusztába imádkozni, böjtölni. "Mondd, hogy ezek a kövek változzanak kenyérré!". Ott lépdelve a kövek között egészen konkréttá vált az, hogy ez mit is jelenthetett. Bő két óra vándorlás után eljutottunk egy görög ortodox kolostorhoz, ahol ma is élnek remete szerzetesek. Az első keleti szerzetesek a pusztában, a sivatagban "keltek életre" (remete Szent Antall, a sivatagi atyák). A világtól elvonultak, az aszkézis különböző formáit gyakorolták, hogy ezáltal is egyedül Istennek éljenek. Mai, nyugati kategóriáinkkal spontán módon gondolhatnánk, hogy ezek meghibbantak, vagy minimum, hogy nem egészen volt náluk minden rendben. Mégis, az első századokban, ők jelentették a bizánci és közel-keleti egyház régióinak nemcsak spirituális és misztikus, de szellemi életének termőtalaját, nem csekély társadalomformáló erővel átitatva (Peter Brown, Sociaty and the Holy in Late Antiquity). Palik László kétségbeesésével tör fel bennem a kérdés: Hová tűntek a sivatagi atyák? Szeretett nyugati társadalmunkban nehéz nem észrevenni a sivatagosodás különböző formáit, melyek talán pont a modern (sivatagi) misztika új kapuit nyitják meg előttünk.
Amit azonban végképp nehezen tudtam elkerülni ezen a túrán az az volt, hogy szembe nézzek személyes életem sivatagi tapasztalataival. Ez bizony überelt minden társadalmi szemlélődést, sőt talán ez volt a legkeményebb, hisz ez mégis csak rólam szól, konkrétabban mint bármi más, egyfajta hermeneutikai kulcsot is biztosítva a fenti eseményekhez. (Tegye fel a kezét, aki még nem élt át ehhez hasonlót! Ami késik, nem múlik! :)
A múlt héten (na jó, úgy másfél hete) eljutottam egy sivatagi túrára, melynek célállomása Jerikó volt. A Negev-sivatag, az egyiptomi homokdűnékkel szemben, egy változékony domborzatú köves pusztaság, melynek egyes részein beduin-telepeket lehet felfedezni. Amikor megérkeztünk a startpoint-hoz, meg is rohamoztak minket, főleg gyerkőcök, pénzt és mindenféle egyebet kéregetve. Vagyis úgy jártunk, ahogyan minden turista, akik beduin-telepek közelében szállnak le a buszról.
Nekivágtunk a kietlen pusztának. Az évezredek óta napégette táj, a csendes szárazság több eseményt, elbeszélést elevenített fel bennem. A zsidók negyven éves pusztai vándorlása az Ígéret Földje felé is minden bizonnyal ehhez hasonló környezeti viszonyok között történhetett. Az evangéliumokban többször olvashatjuk, hogy Jézus kiment a pusztába imádkozni, böjtölni. "Mondd, hogy ezek a kövek változzanak kenyérré!". Ott lépdelve a kövek között egészen konkréttá vált az, hogy ez mit is jelenthetett. Bő két óra vándorlás után eljutottunk egy görög ortodox kolostorhoz, ahol ma is élnek remete szerzetesek. Az első keleti szerzetesek a pusztában, a sivatagban "keltek életre" (remete Szent Antall, a sivatagi atyák). A világtól elvonultak, az aszkézis különböző formáit gyakorolták, hogy ezáltal is egyedül Istennek éljenek. Mai, nyugati kategóriáinkkal spontán módon gondolhatnánk, hogy ezek meghibbantak, vagy minimum, hogy nem egészen volt náluk minden rendben. Mégis, az első századokban, ők jelentették a bizánci és közel-keleti egyház régióinak nemcsak spirituális és misztikus, de szellemi életének termőtalaját, nem csekély társadalomformáló erővel átitatva (Peter Brown, Sociaty and the Holy in Late Antiquity). Palik László kétségbeesésével tör fel bennem a kérdés: Hová tűntek a sivatagi atyák? Szeretett nyugati társadalmunkban nehéz nem észrevenni a sivatagosodás különböző formáit, melyek talán pont a modern (sivatagi) misztika új kapuit nyitják meg előttünk.
Amit azonban végképp nehezen tudtam elkerülni ezen a túrán az az volt, hogy szembe nézzek személyes életem sivatagi tapasztalataival. Ez bizony überelt minden társadalmi szemlélődést, sőt talán ez volt a legkeményebb, hisz ez mégis csak rólam szól, konkrétabban mint bármi más, egyfajta hermeneutikai kulcsot is biztosítva a fenti eseményekhez. (Tegye fel a kezét, aki még nem élt át ehhez hasonlót! Ami késik, nem múlik! :)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
